Így év vége felé, mikor a heteket
csak ünneptől ünnepig számlálja az
ember, már előre néz (hátra talán nem
mer): jut-e még kalácsra, mézre, idén a
fa majd a plafonig ér-e?... És már lép is
tovább - ahogy kergeti a könyörtelen
idő. A napok konok egymásutánja
úgy görög alatta, mint ezernyi szürke
kő, s ha olykor színes kavicsot dob elé
az élet, elég, hogy szebbnek lássa tőle
a búcsúzó évet. Hisz' csak néhány röpke,
zúzmarás éjszaka, fagy marta, késői
virradat, és az esztendő elveszti a
homlokára mélyült, szélfútta ráncokat:
átbillen a lomha, békés nagymutató,
s már a küszöbön térdel a tavalyi hó.