HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-12-02

Havasi gyopár 41.

12.


Ha regényt kívánnék írni az ezt követő zűrzavaros napokról, az lenne a címe: Barangolásaim Somogyországban" Sietve leszögezem, nem kívánok e témakörben jeleskedni, meghagyom az élvezetet az útleírás műfajában járatosabb kollegáimnak. Nekem nincs türelmem hozzá, aztán pedig, én Szemerédi Jánosról, Kassai Karolináról, és a SZERELEM-ről kívánok regélni, nem a saját viszontagságaimról egy világtól eldugott tartományban.
Mégis, muszáj rövidre fogva elbeszélnem, hogyan, mennyi vargabetű után találtam rá Szóka Balázsra, ha nem tenném, az Olvasónak esélye sem lenne, hogy megértse, milyen lelkiállapotba kerültem, hogyan éltem meg mindazt, amit a paptól megtudtam, s amelyeket majd rövidesen előadok. Nem kenyerem a misztifikálás, kard, ki kard, rébuszokban sem szeretek beszélni, mint egyesek, leszögezem hát, arról van szó, hogy, amit megértettem később, a Szókával való találkozás után, azt azért érthettem meg, mert végigjártam a nekem rendelt utat az alvilágban dombról dombra, faluról falura.
De ne vágjunk az események elé.
Pestre vonattal mentem vissza. A szállodában felfrissítettem magam /konyakkal/ és kiegészítettem utazó-felszerelésemet /szappannal, fogkefével egészítettem ki/. Az alkonyat már a Déli pályaudvarról induló, Kaposvár felé közlekedő szerelvényen talált. Hamarosan teljesen besötétedett, semmit sem lehetett látni, csupán csak az ablakokban felvillanó fénypászmák jelezték, még a Földön utazunk, nem röppent ki vonatunk a semmibe.
A fülkében hárman ültünk, mellettem balról kalapos úr, aki, mihelyst elindultunk rögtön elaludt, velem szemben egy jól öltözött középkorú asszony és 13-14 évesnek látszó lánya. Nem sokra Kelenföld után az asszony feje is oldalra billent, ketten maradtunk ébren: én és a gyereklány.
A vasúti kocsi rossz, pislákoló fényében, különös, félálomszerű állapotban Kassai Karolinának láttam azt az idegen kislányt! Hosszú barna haja puhán omlott a vállára, szeme kék volt, ijedt és csodálkozó, ahogy néha-néha rám kapta. Igyekeztem másfelé nézni, nem akartam zavarba hozni egy alig serdülő gyereket, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá. Egyszer csak, váltókon csattogtak a kerekek, megszólított:
-A bácsi nem magyar?
Félénken és mégis bátran egyenesen a szemembe nézett. Igazi kis vadmacska volt, minden idegszálával készen arra, hogy karmoljon, harapjon, ha kell, vagy dorombolni kezdjen, mint a kiscicák.
Beszélgetni kezdtem vele, halkan dörmögve, előre hajolva, hogy az anyja és a kalapos úr fel ne ébredjenek.
Bámulatosan fogékony és eleven észjárású kislány volt, szinte gondolkodás nélkül reagált mindenre. Elmondtam neki, ki vagyok, honnan jöttem, mit csinálok Magyarországon, és ő is mesélt nekem magáról, a családjáról, az iskoláról, ahova járt, a barátairól. Kiderült, nagyon szereti az irodalmat, dicsekedett, hogy ő is szokott verseket írni, néhány szerzeménye be is került az iskola-újságba. Ettől kezdve meg volt a témánk. Úgy társalogtunk az éjszakában rohanó vonaton, mintha sok-sok éve ismernénk egymást.
Kérdezte, min dolgozom mostanában?
Elmeséltem Szemerédi János és Kassai Karolina történetét, úgy beszéltem róla, mintha már befejezett, kész könyvről beszélnék. És kicsit persze leegyszerűsítettem, azt mondtam, azért nem lehettek ők ketten a János és a Karolina egymásé, mert a lány vallásos volt, a fiú meg Isten-tagadó.
Elgondolkozott.
-Ez régen olyan sokat számított?
-Igen.
-Szóval, akkor nincs happy-end a végén?
-Nincs.
Biggyesztette a szája szélét, de szeme búzakékje vidáman nevetett rám.
-Kár. Ha én írtam volna meg a bácsi könyvét, én úgy írtam volna, hogy a végén a szerelmesek boldogok lesznek!
-S miért jó úgy?
-Hát csak. Az olvasóknak látniuk kell, hogy van boldogság, és hogy szép az élet!

Napokkal /hetekkel, hónapokkal, évekkel?!/ később Somogy megye esőtől ázott, úttalan útjain bolyongva sokszor eszembe jutott a kislány.
-A könyveknek arról kell szólniuk, hogy szép az élet, -mondta.
De vajon így van-e? Valóban szép, ahogy a kislány hiszi? Szabad-e becsapni az embereket, ha író az ember?

Somogyvárra autóbusszal jutottam el. A keserveimet nem ecsetelem, elképzelheti az Olvasó, ha akarja, min mentem keresztül, míg a helyi járattal Kaposvárról Somogyvárra értem, elég, ha a mindenen áthatoló, penetráns fokhagyma bűzt említem, ami az ülések közt terjengett. A parókián mogorva öregasszony fogadott. Amikor megtudta, hogy amerikai vagyok, szó nélkül bevágta előttem a kertkaput. Átmentem a községházára. Szobáról szobára jártam, hivatalnoktól hivatalnokig. A hivatalnokok, mindenhol seggfejek, itt se volt másként. Csodabogárnak néztek, hogy Somogyszőlősről és Szóka Balázsról érdeklődöm.
Somogyváron nem tudtam meg semmit, még azt se, létezett-e valaha Somogyszőlős nevű község. Elhatároztam magam: sorra felkeresem a négyszög többi faluját: Somogyfajszot, Somogysárdot és Jutát. Az utazáshoz járműre volt szükségem. A szerencse segített. Éppen kiléptem a Községháza kapuján az utcára, megállt mellettem egy Wartburg. A sofőr, 25-körüli fiatalember a világ legudvariasabb hangján megszólított, hol találja ő a Petőfi utcát?
Szóba elegyedtünk, elmondtam neki röviden, amit ilyenkor szoktam, a jól bevált mesét, ki vagyok, mi a fityfenét akarok.
Felkiáltott.
-Ha jól értem, Ön amerikai?
-Az vagyok, -erősítettem meg.
-Nincs szüksége kocsira?
-Csak arra van szükségem, semmi másra.
Na, látja. Itt ez a Wartburg. Ez megfelel?
-Tökéletesen.

Öt perc múlva boldog autó-tulajdonos lettem. A motorháztetőre könyökölve egy kockás füzetből kitépett papírlapra megcsináltuk az adás-vételi szerződést, elmagyarázta, hova menjek, hol tudom az autót a nevemre íratni. A dolognak ez a része már nem érdekelt, eszem ágába sem volt a rozzant Wartburgot átíratni. Hatvan ezer forintot kért az öreg kocsiért. Megadtam neki. Volt nálam háromszáz dollár, kettőt kivettem és odaadtam. Meg volt elégedve a vásárral, fütyörészett, két kezét zsebrevágta. Megmutatta, hogy működik a kormányváltó, aztán otthagyott, szaladt tovább a két szép zöldhasúval a zsebében, talán attól félt, meggondolja a vásárt a bolond amerikai. Elkezdett az eső szemerkélni, először csak szép lassan, aztán egyre erősebben. Beültem a Wartburgba, ideje volt, akkor már elégé szakadt. A vezető ülés melletti ajtó oldalzsebében megtaláltam a fiú autós-térképét, fellapoztam Somogynál. Betájoltam magamnak, merre vezet az út Somogyfajszra, a legközelebbi községbe. Beindítottam a motort és elindultam. Alig hagytam el a községet, bedöglött az ablaktörlő. Illetve, azt hiszem inkább a szabályozó-automatika mondta fel a szolgálatot, a lapátok néha-néha meglódultak, veszett iramban töröltek néhány pillanatig, aztán hosszú időn keresztül nem moccantak. Dombról dombra vándoroltam, kettesnél magasabb fokozatba nem mertem kapcsolni, így is alig láttam valamit az útból. Néhány kilométerrel később keresztúthoz értem. Az egyik oldalamon erdő volt, a másikon legelő. Útba igazító táblát nem láttam, a térkép nem jelezte a keresztutat. Némi töprengés után jobbra fordultam. Jó döntésnek látszott, nem volt realitása, hogy továbbra is egyenesen menjek, a kereszteződésen túl annyira kátyús, gödrös volt az út, hogy személygépkocsival szemlátomást nem lehetett rajta közlekedni. Pár perces autózás után jött egy újabb kereszteződés. Balra fordultam. Ennek a manővernek már nem volt racionális oka, egyszerűen csak odaértem és elkanyarodtam. Dombra húzatott fel az öreg kocsi, aztán völgy jött, aztán megint domb. Az út jobbra-balra kanyargott, a térkép már nem segített annak kiderítésében, merre járok. Ki tudja, hányadik dombháton voltam túl, amikor a motor minden átmenet nélkül lefulladt és nem is indult el többé, hiába indítóztam. Ott álltam egy számomra ismeretlen járgánnyal az ismeretlen vidéken. Tájékozódni nem tudtam az eget felhők borították. Két-három órát várhattam, kiszállni nem lehetett, annyira szakadt. Nem érzékeltem az idő múlását. Elszundítottam, majd felébredtem, és szidtam magam őrült ötletemért, hogy egy kivénhedt öreg kocsival nekivágtam ennek ez Istenverte elveszett tartománynak. Később arra jött egy biciklista, tetőtől talpig nejlonban. Megkérdezte, segíthet-e valamiben?
-Nem megy a kocsi,- panaszkodtam neki. -Pedig új. Most vettem csak néhány órája.
-Megnézzük, -dörmögte magabiztosan. -Nekem is Wartburgom van, értek hozzá. Benzin van benne?
-Fogalmam sincs, -vallottam be.
-No, akkor ezt kell először ellenőrizni. A benzinmérő nem mindig megbízható.
Némi keresgélés után felkapott az árok széléről egy botot.
-Ez jó lesz. Lássuk a tankot.
Lecsavarta a tanksapkát, bedugta a botot, kotorászott vele, majd kihúzta az orrához emelte a végét és megszagolta. Odatartotta az én orrom alá, szagoljam meg én is.
-Ebbe a kocsiba nincs benzin.
-Nincs?
-Egy csepp se.
-Mit lehet akkor tenni?
-Először igyon egy kis pálinkát, az minden bajon segít. Aztán elmegyek és hozok magának benzint.
Előhalászott a bicikli csomagtartójára szíjazott aktatáskából egy laposüveget, lecsavarta a kupakot és megkínált:
-Kóstolja meg. Kisüsti. Házi főzet.
-Mikor ér vissza a benzinnel?
-Hát, ha nem zárt még be a Szőllős-major benzinkútja, akkor három órán belül. Ha bezárt, akkor csak holnap.
Meghúztam az üveget.
-Holnap?
-Igen. Miért? Siet valahová?
Ittam még egy kicsit. Az erős ital átjárta testemet, égetett belülről, mintha élő, eleven tüzet nyeltem volna.
-Eladó a bicikli?
-Minden eladó a mai világban.
-Mi az ára?
-Tízezer forint, vagy száz dollár.
-Nem sok az?
-Nem. Ez egy jó gép, még ha női is. Nincs tizenöt éves.
Elővettem a dolláromat, meglebegtettem.
-Ötvenért megveszem. Tud váltani?
-Nem.
-Ördög vigye. Akkor tessék, itt van az egész. De a pálinkát is kérem, meg az esőkabátot is.
-A pálinkát viheti, az esőkabátot nem adom, mert megázom.
-Csinálunk üzletet, vagy nem csinálunk üzletet?
-Ott egye a fene! De erőszakos fráter maga!
Kibújt a nejlonból, átadta a pálinkát. Én odaadtam neki az utolsó százasomat. Most neki volt egy zöldhasúja, nekem pedig volt egy biciklim /női gép/ egy esőkabátom és egy butykosom majdnem tele kisüstivel.
Az ember elment, alakját elnyelte az eső, a köd és a leszálló alkonyat. Egy darabig még láttam, ahogy siklik lefelé a völgybe, gumicsizmája alól fröcskölt a sár, aztán egyszerre csak eltűnt a szemem elől. Megigazítottam fejemen az esőkabát kapucniját, húztam a butykosból. Ráültem a gépre és elindultam abba az irányba, amelyet a kerékpáros mutatott. Néhány tucat méter után eszembe jutott, hogy bőröndömet és válltáskámat a kocsiban hagytam. Polgári énem egy pillanatra meghőkölt, de a bennem lakozó kalandor megvonta a vállát és azt mondta: "na és?"
Ettől a perctől kezdve nehezen tudnám pontosan meghatározni, merre jártam, mit csináltam. Dolgozott bennem a pálinka és a láz, igen, azt hiszem, lázam volt már ekkor.
Valami fészerben töltöttem az éjszakát, úgy rémlik. Hogy kerültem oda, nem világos. Azt hiszem véletlenül botlottam bele huszonöt dombbal később. A bicikli nem volt velem, elhagytam út közben, vagy ő hagyott el engem. Mondom, gyalogosan botladoztam a sötétben, és egyszerre csak nekiütköztem egy léckerítésnek. Valahogy átvergődtem rajta, fogalmam sincs hogy, és máris előttem volt a kamra, vagy micsoda. Tapogató újaim jókora nyílást találtak a deszkán, bebújtam. Irgalmatlanul fáztam, rázott a hideg. Pálinkát ittam, pálinka volt a kenyerem és az italom. Az egészet megittam, ami a laposüvegben maradt. Elnyúltam a padlón, a fekete örvénylés magába szippantott. Éjszaka hagymázos látomások gyötörtek: nem voltam egyedül, egy átlátszó alak terpeszkedett fölöttem, libegett, lebegett és ágált, egyre ágált, hogy keljek fel és menjek Kelet felé.
A reggel nem hozott enyhülést. Amikor felébredtem, megpróbáltam megmoccanni, és átfordulni a másik oldalamra /baloldalam teljes mértékben el volt zsibbadva/, ám, de mozdítani sem bírtam sem a karomat, sem a lábamat. Éjszaka, vagy hajnalban ott járhatott valaki szálláshelyemen, mert be voltam takarva két nehéz pléddel, és magam mellett oldalt egy alacsony rönkön kenyeret és vizet pillantottam meg.
Eltelt néhány perc, míg annyira össze tudtam szedni magamat, hogy felüljek és egyek a kenyérből, igyak a vízből.
Nem tudom, mit csináltam ez után. Lehet, hogy visszahanyatlottam és elnyomott újra az álom, de az is lehet, hogy összekanalaztam magam és elindultam. Vagy akkor, azon nyomban, vagy később, de el kellett indulnom, ugyanis a következő alkonyat már egy elhagyatott tanyában ért. Mintha szekéren utaztam volna odáig. Vagy csak álmodtam az egészet? A ház ablakai be voltak törve, a tetőt megbontották a szelek. Életnek nem volt nyoma a környéken. A tanyában töltöttem a következő éjszakát, aztán még egyet...ki tudja még hányat. A hidegrázás időközben eltávozott tőlem, de nagyon szenvedtem az éhségtől. Gyomrom helyén mázsás kő feküdt, ha mozdultam éles fájdalom hasított belém. Vizem volt, az esővizet gyűjtöttem össze a bádogbögrébe, amit az ablakpárkányon találtam. A lény éjszakánként egyfolytában velem volt és sürgetett: "indulj Kelet felé!"
Felvilágosodott, modern emberként később elesettségemnek, és az újra jelentkező láznak tulajdonítottam a látomást. Mit is! Én nem hiszek holmi szellemekben, vagy kísértetekben, ...akkor azonban, abban az állapotomban komoly fejtörésre késztetett jelenléte..
Isten tudja hányadik napja /hete, hónapja, éve?/ vándoroltam már Somogy völgyei, dombjai között. Egyszer csak, úton voltam éppen a szétszabdalt egyforma tájban, kisütött a nap. Sugarai sötét-fekete felhők közül törtek elő, bevilágították az erdővel borított domboldalt, melynek aljában álltam és vele szemben a rétet. A vidék többi része árnyékban maradt, mint Dante poklának kísérteties részlete. A kontraszt olyan éles, olyan bántó volt, hogy csaknem felkiáltottam. Lementem a rétre, átlábaltam a csermelyen, ami előttem futott keresztbe. A túloldalon, indián-nyíllövésnyire, gyér lombok között kicsi házikó állt, füstölt a kéménye. Éreztem: oda kell érnem, mielőtt összeesek. Raktam a lábam lépésről lépésre, felsőtestem imbolygott, akár csak a Qeen Mary Dover előtt a hullámverésben /a festmény orlandoi lakásom dolgozószobájában az íróasztalom mögött a falon lóg/. Elértem az udvart. A kút előtt tolószékben egy ember ült és teli torokból bíztatott: gyerünk, mindent bele, hajrá, ne adja fel!
A tolószékes ember Szóka Balázs volt!
De, ezt csak napokkal később tudtam meg, amikor eszméletre tértem.

Léptem még egyet, aztán elvágódtam a pap lábai /kerekei/ előtt.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-12-04 15:44:35

Köszönöm az érdeklődést, és igyekszem eleget tenni a sürgetésnek. A történet éli a maga életét, nekem csak papírra kell vetnem, /be kell billentyűznön/ -de ez a "csak" néha komoly probléma, ha az ember akut időhiányban szenved. Köszönöm, hogy olvassátok, nagyon örülök, hogy írtok, sokat adok a véleményetekre!

Üdv: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-12-04 10:19:20

Szia!
Annyira izgalmasra sikerült ez a rész, hogy szinte sajnáltam, hogy véget ért. Szegény amerikai író, úgy látom, baleknak nézték. Ez jellemző mentalitás, a külföldieket verjük át úgy, ahogyan tudjuk. Mennyi viszontagság után érkezett el a pap elé. Várom a folytatást.
Szeretettel: Rozália

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)