Tiszta szívből

- Most mennem kell, mindjárt becsengetnek - mondtam, és közelebb húztam magamhoz, - de előtte még kapsz egy kis emlékeztetőt, nehogy megfeledkezz rólam!
Közelebb, húztam magamhoz és megcsókoltam. Öleltem szorosan, nem akartam elengedni soha, soha.
- Jól van elég, nem akarom, hogy miattam kés el - mondta mosolyogva és eltolt magától. - Délután találkozunk.
- Persze ki nem hagynám!
Elindultam az iskola felé, boldogan, szerelmesen és még is szomorúan. Boldog voltam, mert szerelmes voltam, szomorú voltam, mert valójában hazudtam magamnak, azt hiszem. Hisz lehet az ember igazán szerelmes akkor, ha nem szeret, nem tiszta szívből? A másik pedig, hogy bemesélheti magának az ember, hogy szerelmes és boldog azzal a lánnyal, akivel éppen van mikor egy másik után, sóvárog, epekedik de mindhiába?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vártam a csengetést. És akkor belépett Ő. Ahogy általában most is ő érkezett az utolsók között, hisz épp úgy a szerelmével töltötte a csengetés előtti perceket, ahogy én. Csak abban különböztünk, hogy ő igazából szeretett és nem hazudott magának... Ahogy én!
- Szia! - köszöntött.
- Szia! - köszöntem vissza és mosolyogtam rá. Hogy is nem mosolyogtam volna, mikor örültem minden percnek, amit vele tölthettem, és amit tiszta szívemből gyűlöltem is.
Az előttem lévő padban ült közel hozzám mégis fényévekre tőlem, mert mást szeretett.
Már csak egy óra volt hátra, amikor aznap már sokadszor fordult hátra hozzám, és kérdezett a maga egyszerűségével:
- Mi volt a lecke mára?
Mondtam, hogy mi és a szemébe néztem. Ő viszonozta a pillantásomat és így néztük egymást talán pecekig is. Néztem, néztem amikor csak úgy magától kibuktak belőlem a szavak.
- Gyönyörű vagy, tetszel nekem!
Nem akartam kimondani de mégis megtörtént. Máig sem tudom miért, talán, mert teljesen elvesztem mandula barna szemeiben, vagy mert már nem bírtam magamban tartani azt ami már ki tudja hány álmatlan éjszakámat okozta.
- Mit mondtál? - kérdezte kissé elhúzódva tőlem.
Körbenéztem az osztályban senki nem hallotta amit mondtam. Vártam a válasszal, gondolkodtam és arra jutottam, ha már egyszer elkezdődött nem állítom meg a mondandómat. Nem leszek önzetlen, ha én szenvedek most szenvedjen ős is az igazság hallatán.
- Jól hallottad, gyönyörű vagy és tetszel nekem, kellesz nekem! - szóhoz sem jutott, csak nézett rám szép szemeivel. De én kegyetlenül folytattam. - Már első óta, mióta megláttalak! Csak rád tudtam gondolni! Már az óta karomba akartalak szorítani, szorítani, soha el nem engedni, csókolni könnyek közt vagy nevetve! És ami a legfontosabb az óta akartalak szeretni, szeretni tiszta szívből!
Már kiabáltam, nem érdekelt, hogy csitítani próbált és, hogy már az egész osztály engem, minket bámul. Végre sikerült megszabadulnom a tehertől amit már évek óta hordozok és amibe már belefáradtam.
- De nekem barátom van - suttogta.
- Na és nekem is van barátnőm, akit becsapok csakúgy, mint magamat. Hány ember van aki megcsalja a párját te, én, mi miért ne tartozhatnánk közéjük? De nem is ez a legfontosabb, hanem tudod mi? Tudod miért mondtam el ezt az egészet most neked? Mert azt akartam, hogy szenvedj, te is szenvedj, épp, úgy ahogy én szenvedek már évek óta!
Döbbent csönd lett úrrá az osztályon, senki nem mert megszólalni, de még csak mozdulni sem, csak figyelt minket. Ki megértően, ki rémülten.
Felkaptam a táskámat és kirohantam az osztályból. A folyosón szembetalálkoztam az egyik tanárral is de még csak fel sem néztem rá. Minél előbb el akartam tűnni az iskolából, hogy ne tudjon utánam rohanni, ha akarna.
Órákig bolyongtam a városban könnyes szemmel, arra sem emlékeztem, hogy hogyan kerültem haza. Filmhasadás. Csak arra riadtam, fel hogy fekszem az ágyon és mellettem megszólalt a telefonom.
- Igen? - szóltam bele, nem néztem a kijelzőre így nem is tudtam ki hiv.
- Szia - ő volt az akiről az elmúlt órák során teljesen megfeledkeztem. - Merre vagy? Nem jöttél a megbeszélt időben! Hívtalak nem vetted, hívtam az anyukádat de ő sem tudta, hogy hol vagy. Teljesen megrémültem, ő is és én is!
Ilyen sokáig bolyongtam volna? És még a telefonomat sem vettem észre? Az órámra néztem fél kilencet mutatott, bár ez nem mondott semmit, nem tudtam, mikor kerültem haza. Lehet, hogy már órák óta itthon vagyok, de az is lehet, hogy csak pár perce érkeztem.
Lehet, hogy ő is hívott már csak én nem vettem észre?
- Bocs mindent megmagyarázok - hazudtam hisz semmit nem akartam neki elmondani, sőt találkozni sem akartam vele, - most le kell tennem! Szia!
- Jó, szia! Szeretlek!
Szeret. Jó neki, ő tudja, hogy mit érez. Nem mondtam semmit csak letettem.
Vártam egy kicsit majd, szinte reszkető kézzel nyúltam ismét a mobil után. Lassan, félve értem a gombokhoz. Menü, majd az utolsó hívások, és végül az elmulasztott hívások. Megtört a mozdulatom, nem nyomtam rá a gomba. Mert mi van ha hívott, változtatna az valamin? Mit akarhatott, biztosan csak magyarázkodni, hogy így sajnálom, úgy sajnálom, de csak üres szavak lenének.
És ha nem is hívott? Ha annyira nem érdeklem, ha még arra sem méltat, hogy kezébe vegye a mobilját és tárcsázzon? Ha hidegen hagyta az egész délelőtti jelenet? Bár nem úgy tűnt.
Megszólat! Abban a pillanatban elkezdett csörögni a mobil. Ő hívott! Vajon mit akarhat? Nem ne is gondoljunk rá, ne ringassuk magunkat édes álmokba, hogy ő is úgy érez, ahogy én. Csak tiszta, hideg fejjel vegyük fel a telefont és hallgassuk, meg mit akar.
- Szia...