Költözöl.
Állok a szoba közepén és nézem
esetlenül, ahogy összepakolod
önmagad és életünket.
Először a szavakat dugtad el,
óvatosan becsomagolva mellé a
hangodat.
Csend. Mezítelen talpam a fül,
dobolnak padlón rágó férgek, hallom.
Gázóra kattog ütemtelenül.
Majd süllyedek tudom,
elveszik közben szemed is
mint horizont alatt a nap.
Rátekeredek a küszöbre,
szálkás ujjaim indák,
lehúzom magamhoz
az itt felejtett reggelt.

Nagy Lászlót olvasom.
-ki viszi át a szerelmet...-
szegény, nem tudta,
hogy a túlsó part ugyanolyan esetlen,
nem ott, itt vagyunk
most is kevesebben.

Az összefolyt betűket
gyűrött papírra öntöm.
Már önmagammal sem
barátkozom.