Van egy tó, színezüst tó, ahol a fenyvesek élnek,
akár a tenger, imbolygó partja végtelen széles,
a Hold fénye hullámzó gyűrűt vet ringó habjain,
s titkos, éjjeli kikötő csüng szegélyén hajnalig.

Valamikor réges-régen, itt éltek ők, a Szépek,
olykor áttör még a sötéten suttogva az ének,
s egy csónak áll a kikötőben, igézve hívogat,
várnak már a túloldalon, ha leszáll az alkonyat.

Sír az erdő; magányos mióta elment a népe,
csak egy maradt végül, utolsó őrzője a fénynek,
megöregedett, dús szakálla hosszú lett és fehér,
s ma ő is útra kel; új honjába húzza egy emlék.

Volt egy tó, színezüst tó, ahol a fenyvesek éltek,
liliomot és lótuszt hordott csilláma az éjnek,
s ma áll, felette fekete fátylat szőnek az árnyak,
köd vigyázza; a Szépekről mesél szendergő álma.