Hó roppan a talpam alatt, száraz, csípős hideg mar belém. Elkönyvelem, hogy fázok. Valami nincs rendben. Valami elromlott. De ezt már régóta érzem. Néha elgondolkodom azon, hol rontottam el. Talán tudom is a választ. De mindegy, a hajó elment, s én itt maradtam a parton. Igaz én hagytam, hogy kifusson... Lehet, még hitegetem magam, hogy ez csak egy rossz álom és felébredek majd, s mint egy kapzsi csipkerózsika várom a megváltó csókot... A baj csak az, hogy tudom nem álom, hanem valóság.
Tea gőzölög bögrémben. A rideg üvegen át bámulom a tájat. Hirtelen varjú röppen elém, elemózsiát kutat. Nézem a madarat, teljesen belefeledkezem. A cigaretta már majdnem leég kezemben. A varjú csak csipeget... Nem tartják szép madárnak, hisz fekete és károgása sem fülemüleének. Engem mégis megbabonáz. Van benne valami egyszerű szépség. Nem hivalkodó, nem kecsesen daloló, de mégis egyszerűségében szép. Lehet csak én látom így, de ez engem nem zavar. Nem kell elszámolnom véleményemmel senkinek sem.
Eleget töprengtem, úgy érzem. Pont ugyanígy ahogy most is, kicsit átfagyva a világ ridegségétől, kipirosodott orral, menni tovább, s nem visszafordulni. Nem a múltat kutatni, hanem a holnapba mosolyogni. Tanulni a hibákból, cipelni a tévedések súlyát. Így vándorolni az élet hosszú még be nem járt vidékein.