Megélve két hónapban a megvalósult álmot
Eldobtam magamtól reményt, ábrándot,
Mert már nem hiányzott. Megvolt a minden.
Fát ültettem ama bolond hitben,
Hogy az álom örök, hogy fel nem ébredek.
Vakká símogattak ártatlan, kis kezek,
S leemeltem a polcról öt évnek előtti magam,
Hogy egy kis mámor után újra hét lakatra zárjam,
És az újabb fájdalmakat várjam, hogy megeredjen újra a szavam.
Hisz elnémulok a jóban.
Megpróbálom lenyomkodni torkomon, hogy jól van,
De nem tud félredobbanni szívem,
Benne mozog bolondul, híven...
Mert hófehér tájakon az álom, és én kivárom.