HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 8

Online vendég: 34

Tagok összesen: 1899

Írás összesen: 49802

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2020-03-28 10:56:43

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: HajnalkaFeltöltés dátuma: 2008-01-24

A két Henderson és az elveszett álmok birodalma1./2.rész


1.fejezet
A kezdet kezdete:


Leszállt az est. Csodálatos csillag pöttyözte volt az ég, s a bársonyos nyári levegő kellemes esti sétára hívta az embereket a parkba.
Az idős hölgynek viszont most nem volt ideje efféle hosszú sétára. Most is mint mindig az íróasztalánál ült, s már több mint három órája dolgozott a legújabb könyvén. Az írónőt Halie Hendersonnak hívták. Legalábbis ezen a néven ismerték azok, akik mint írót ismerték, ezt a nevet már egész rég vette fel, mostanra pedig szinte már mindenki csak ezen a néven ismerte.
Az ablak előtti hatalmas íróasztal ami előtt most az idős hölgy ült tele volt aláhúzott, és átfirkált jegyzetekkel. A tágas szoba alapján nem is volt kétséges, hogy írónőé, hisz televolt könyvekkel. A hold derűsen világított be a nyitott ablakon, s a függönyt finoman lengette a lágy nyári szellő.
Aztán mikor az idős hölgy felpillantott munkájából az ajtó melletti öreg szekrényre nézett, melyben ősi titok rejtőzött.
Az idős hölgy a pappírra dobta tollát, felállt az íróasztaltól, és kinyújtóztatta tagjait. Úgy döntött, majd holnap befejezi a munkát.
Ekkor két gyerek rohant be a szobába. Egy lány, és egy fiú. Testvérek voltak: az öreg írónő unokái. A kislány nem lehetett több hét évesnél, a kisfiú legfeljebb nyolc lehetett.
- Anyu azt mondja, hogy mindjárt kész a vacsi.- közölte a kislány.
- Rögtön megyek.- Bólintott az idős hölgy.
Ketten lepipálva egy kisebb sereget is, úgy rontottak be a szobába, és sereglettek nagyanyjuk köré, ahogy azt rajtuk kívül egy egész csapat gyerek tudta volna csak megtenni. A kisfiú egy apró kavicsnak tűnő tárgyat szorongatott a markában, azt az állítólagos holdkövet, amit reggel egy müzlis dobozban talált, a kishúga pedig sóvár szemekkel nézett a fiúra.
- Add ide Alex. Naaaa légyszíííííí - Kuncsorgott.
- Először nálam lesz.
- Undok vagy! - Szólt durcásan a kislány, és karba tett kézzel duzzogott.
Ekkor azonban valami halk, sejtelmes nesz irányította magára figyelmüket, a titkot rejtő szekrény mélyén gondosan elrejtett, titokzatos aranyszelencében mint ha motoszkált volna valami.
A gyerekek sokszor hallották már ezt, amióta az eszüket tudták, mindig is ott volt a szobában az a kis aranyszelence, de sosem kérdezősködhettek róla, nagyanyjuk sosem árulta el mi rejtőzik benne. Szó se róla a két gyerek számtalanszor próbálta már titokban meglesni azt , valami megmagyarázhatatlan okból azonban sosem merték kinyitni, maguk sem tudták volna megmondani miért, de egy kicsit tartottak tőle.
Különös csend telepedett a szobára, s a két gyerek most sóvár szemekkel nézte a kis ládikót rejtő szekrényt, epedezve a benne rejlő titok nyitja után.
- Tudod min gondolkoztam? - Szólalt meg a kisfiú nagyanyjának címezve a szavait. - Azon gondolkoztam... az jutott az eszembe, hogy ... vajon hogy kerülhetett ide ez a...
- Kicsik vagytok ti még, hogy ezt megértsétek. - Vágott a kisfiú szavába a nagymama.
- Ez nem igazság.
- De... - Ellenkezett a kisfiú, de nagyanyja megint a szavába vágott.
- Legyetek türelmesek. Mindennek eljön az ideje, de most... van amikor jobb nem bolygatni a múltat.
- Miért nem mondod el mi van benne? Elmondod hogy került hozzád?
- Igen, mond el nekünk!
- Hát...- Az idős hölgy habozott egy keveset.
Erre a kérdésre annyi rég elfeledett emlék futott át az agyán, oly sok emlék, melyeket időtlen idők óta őrizgetett már.
- Ez bizony hosszú történet.- Szólalt meg végül.- Hogy mindezt megértsétek, el kell mesélnem nektek egy történetet.
Annyi idős lehettem még csak mint most ti. Hét, legfeljebb nyolc éves. Akkor még gyerekek voltunk, és hittünk benne,hogy a világ csupa csoda, és varázslat. És mindig minden megújul.
Egy régi történetet mesélek most nektek, melynek kezdete a messzi múltig nyúlik vissza. Ez egy réges-régi történet. Messzi-messzi időkre nyúlik vissza e mese kezdete, egészen azokig az évekig amikor Sir Nicholas de Canterville élt.
Sir Nicholas de Canterville, aki kapzsi, és zsarnok volt, és túl korán akart túl nagy hatalmat magának
Csak hogy voltak akik szembeszálltak vele.
Réges-rég ugyanis a föld egymástól távol eső pontjain látszólag véletlenszerűen különleges képességű emberek bukkantak fel szerte a világban. Még ma is születnek ilyen emberek. Jönnek. És a föld megremeg lépteik nyomán. Átalakulásuk hétköznapi voltukból nem egyetlen nap leforgása alatt, és nem zökkenő mentesen megy végbe.
Minden történet elkezdődik valahol. Az ő történetük első fejezete itt kezdődik...
Az úr 1489. évének őszén azon ködös hajnalon a pirkadatnak még nyoma sem látszott, s még javában aludt a környék, mikor hirtelen valami zaj hasított bele az éjszaka. csendjébe.
Guruló kereke, és patadobogás zaja. Egy hintó haladt keresztül a kísérteties, lakatlan városon, a bedeszkázott, és törött ablakú házak közt.
Régóta senki nem lakott már abban a városban, évekkel azelőtt valami járvány söpört végig ott, de még mindig furcsa szag terjengett a környéken. Úgy hitték a hely elvan átkozva, s való igaz elég sok szörnyűség történt ott. A vén korhadt fák keservesen nyögtek, ahogy végigsöpört rajtuk a szél.
Hirtelen egy férfi messze zengő kiáltása hasított bele az éjszaka csendjébe.
- Gyía! - Kiáltott rá a férfi a lovára, mire az megszaporázta lépteit.
A hintó utasai feltűnő gyakorisággal bámultak ki a hintó ablakán, mint ha tartottak volna valamitől, vagy nem akarták volna, hogy meglássák őket, pedig már messze elhagyták a várost, ahol éltek, mégis csak akkor nyugodtak meg kissé, mikor az elhagyatott városból kiérve megérkeztek a kísérteties, öreg rengetegbe. Úti köpönyegük szinte teljesen eltakarta arcukat, mégis látni lehetett szemükben az izgatottságot, nyilvánvaló volt, hogy készültek valamire.
Az egyik idegen előrébb dőlt az ülésen, kissé feljebb csúszott arcáról a csuklya, szőke, szinte már fehér, hosszú tincsi rásimultak sápadt arcára. A férfi magas volt, zöld szemei voltak, de olyan sötétek, hogy szinte már feketének látszottak.
A másik férfinak szintén hosszú haja volt, viszont sötét, jóval alacsonyabb volt társánál, viszont épp, olyan sápadt volt, társához hasonlóan neki is zöld szemei voltak, de világosabbak.
A hold már álmosan nézett le rájuk, s egy bagoly felhuhogott a távolban, messze valahol egy faluban ugattak a kutyák.
Senki sem tudott a közelgő veszedelemről, hogy Sir Nicholas de Cantervillere, akkor gondolhattak úgy utoljára, mint egy közönséges emberre a sok közül, akinek a nevéhez még nem fűződik legenda, és rettegés.
- Hóóóó!! - Harsant fel ismét a lovas kiáltása, és meghúzta a gyeplőt.
A hintó megállt, s a két köpönyeges alak kiszállt belőle. Csípős hajnali szél söpört végig a környéken, s még szorosabban összehúzták magukon úti köpönyegüket.
Egy kis fogadó előtt álltak meg, mely csupán egy vén rozoga faépület volt törött ablakokkal, s hallották ahogy megnyikordul egy nyitva felejtett ablak.
- Kiráz a hideg ettől a helytől. - Suttogta az egyik idegen.
- Hallgass! - Szólt rá társa, s mindketten felmentek a fogadó rozoga falépcsőjén.
Lépteik alatt megnyikordultak a deszkák, aztán felérve háromszor kopogtattak a fogadó ajtaján, s az kisvártatva hangosan nyikorogva ki is nyílt.
- Mit akarnak?
Egy szigorú küllemű magas szoros kontyba csavart hajú nő állt előttük, s árgus szemekkel végigmérte őket.
- Szobát. - Hangzott a tömör felelet. - Ha van.
A nő bólintott, és szélesebbre tárta az ajtót.
- Kövessenek! - Mondta parancsoló hangon, s becsapta a két férfi után az ajtót.
- Még ma megkeressük. - Súgta az egyik idegen a társának. - Mielőtt fel kel a nap.
Azon a borongós, hideg, ködös hajnalon egy lélek sem járt abban a sötét erdőben. A köd, mely hajnalra az egész városra le ereszkedett, a várostól, és a kis fogadótól sokkal-sokkal távolabb abban a szeméttel csúfított, gaz lepte erdőben nyúló, mocskos, zavaros vizű mocsaras tó felett is ott lebegett. Az erdő, vén, rég kiszáradt, korhadt fáitól nem sokkal messzebb az erdő után húzódó ,elhagyatott falu templomának tornyai magasodtak sötét, fenyegető kísértet őrként, mintha az építmény óvta volna meg a gondozatlan, néptelen erdőt az illetéktelen betolakodóktól. Messze a falu házainak ablakszemei is vakon bámultak bele a sötétbe. Az erdő hátborzongató magányos néma csendjében a sötét víz suttogását lehetett csak hallani. Az egész hatalmas rengetegben ameddig a szem ellátott senki nem járt, egy bokor sem rezdült.
Senki, és semmi nem mozdult, egy igen sovány,jókora foltokban hiányos bundájú róka kivételével, mely az elburjánzott gaz, és a magas fű rejtekében lesurrant a domboldalon a folyó partjához, hogy megszagoljon valami szemetet a földön.
Ebben a hajnali órában senki nem járt azon az elhagyatott vidéken. Vagy mégis?
Úgy tűnt a rókán kívül egy lélek sem jár az erdőben, és az állaton kívül közel, s távol semmi sem mozdul, de mégis a fák közt mintha köpeny suhogását lehetett volna hallani, melynek szegélye végigsöpör az avaron, melyen sietős lábak lépteinek zaja is hallatszik. Úgy tűnt mégsem volt teljesen néptelen a környék, valaki mintha ólálkodott volna a sűrű fák közt.
Messze az elhagyatott, kísérteties, sötét erdő rejtekében két rohanó, kámzsás alak tűnt fel, a ma hajnalban érkező két idegen.
- Várj!
Az éles kiáltás, mely váratlanul tőrként hasított a hajnal csendjébe, megijesztette a tóparton ólálkodó rókát, előugrott rejtekéből, a magas fű közül, és már iszkolt is felfelé a domboldalon, aztán egy pillanat alatt eltűnt a messzi fák rejtekében.
A két alak lassított léptein, és egy darabig még füleltek a csendben. Meghallották ugyanis a róka fűben iszkoló lábainak zaját, és felkapták rá fejüket. Idegent sejtettek a környéken ólálkodni, és most a két csuklyás alak szeme gyanakodva pásztázta a tavat, és az erdőt. Hallani vélték a fák lombjainak susogását, mintha összesúgnának, halkan suttognának valamiről, mintha a fák tudnák, hogy betolakodó jár köztük. Mintha még a falu templomának égig nyúló tornyai is őket nézték volna.
- Itt... Itt magunk vagyunk ugye?- Kérdezte suttogva az egyik kámzsás idegen még zihálva a futástól.
- Úgy tudom igen.- Felelte szintén suttogva a másik.
- Biztos csak egy nyúl volt.- Vélte az első.- Nicholas várj!
Hangzott a süket fülekre talált kiáltás, a Nicholasnak hívott világos hajú férfi, nem is törődött vele, úgy tűnt minél gyorsabban leakarja rázni társát, megszaporázta hát lépteit, s nemsokára már kapaszkodott is felfelé a meredek lejtőn, melyen a róka az imént szintén felfele menekült az éles kiáltás elől.
- Nicholas!... Nicholas hallgass meg! Meg kell... muszáj meghallgatnod.-Szólt szinte suttogva az első kámzsás alak, mert hogy most utolérte, és karon ragadta a másikat, hogy vonszolja visszafelé, de az nem hagyta magát visszahúzni, kitépte magát az első idegen kezéből. - Fordulj vissza Nicholas. Amíg még nem késő. Ebből baj lesz. Nem tudsz mindent.
- Eressz! - Mordult rá Nicholas.
A Nicholasnak szólított férfi elszaladt, s pillanatokon belül fel is ért a meredek domb tetejére, s ott a tavat, és az erdőt szebb időket is látott vén, korhadt fa kerítés választotta el egy széles hatalmas kövekkel lerakott úttól, mely labirintus módjára nem egy helyen elágazott. Nemsokára az első idegen utolérte Nicholast, s mikor már ő is a dombtetőn állt, a hajukat felborzoló csípős hajnali szélben állva most már együtt pásztázták végig az út két oldalán összezsúfolt rozoga, sötét ablakú, talán csak a kora hajnal miatt elhagyatottnak tűnő téglaépületek mögött húzódó hatalmas hegyet, melynek ormát állandóan köd takarta. A környék egy kísértet városra emlékeztetett elhagyatott templomával, a járvány sújtotta város jutott róla eszükbe.
- Nem tehetjük meg.- Suttogta Thomas, mert hogy ez volt a másik alak neve, de Nicholas nem figyelt rá.
Mire Thomas feleszmélt, Nicholas már rég átugrotta az alacsony fakerítést, s mire meglátta már a kő út közepén rohant.
- Nicholas várj!
A két férfi lobogó köpennyel rohant, Nicholas menekült Thomas elől, és sikerült is leráznia egy kanyarban, mikor eltűnt társa szeme elől a házak közti sikátorok egyikében. A két férfi köpenye suhogott a hajnali szélben.
Sötétség lepte el a várost, a pirkadatnak még nyomát sem lehetett látni. A sűrű, dermesztő köd miatt amúgy is sötétebb volt, mint ilyenkor szokott. Csípős, hideg hajnal volt, a két férfi arcát csipkedte a hűvös levegő, útjuk kísérteties sötétségben vezetett.
Thomas jó néhány sarokkal odébb érte csak utol Nicholast, de mikor végre ez sikerült neki már nem hagyta magát olyan könnyen lerázni. Elkapta Nicholas karját, hogy a férfi ne tudjon előle elszaladni, és egy rántással szembefordította magával a férfit, és elszántan néztek farkasszemet.
- Eressz el Thomas! - Förmedt rá Nicholas.- Túl régóta várok már erre a percre. Most már nem fordulok vissza. Most végre enyém lehet a leghatalmasabb erő ami létezik a földön. Te is szeretnéd megtalálni nem?
- Igen de ez... attól tartok nem fog sikerülni. - Zihálta Thomas, egy pillanatra megcsillant a szeme a kámzsa alatt, mikor körül kémlelte a környéket, hogy megbizonyosodjon róla, valóban maguk vannak e. - Nézd! Azt a követ istenek őrzik. Ők a négy elem őrzői. A legendában is megvan írva, hogy miután száműzték őket pusztán azért, mert megmentettek egy falut az aszálytól a követ, az egyetlen dolgot amit hátrahagytak maguk után azért hagyták a hegyen, hogy ha ők már nem segíthetnek legyen valaki aki egyszer majd megtalálja a követ, és segít az embereken.
De a talizmánon ősi átok ül, ami megakadályozza, hogy rossz kezekbe kerüljön.
Aki gonosz céllal szerzi meg a követ attól a perctől kezdve, hogy megérinti átokverte életet, fél életet él.
A sorssal még te sem szegülhetsz szembe, akár tetszik, akár nem. Nicholas te is nagyon jól tudod, hogy... akik annyi szörnyűséget tettek, mint mi... azoknak nem igazak a céljaik, így...
- Hallgass! - Kiáltott Nicholas.
- Ne legyél ennyire önfejű! - Nézett rá Thomas. - Magadra haragítod az isteneket. Kihívod magad ellen a sorsot, ha...
- Fogd be a szád! - Sziszegte Nicholas, azzal előkapott köpenye alól egy tört.
Thomas azonban csak nevetett, hideg, éles kacajjal, és félelem nélkül nézett Nicholas szemébe, mint akit már úgysem érdekel a sorsa, beletörődik akármi is lesz vele, mint akinek már úgysem ér semmit az élete.
- Testvérek vagyunk Nicholas, csak nem akarsz...
- Én mindenre képes vagyok. - Felelte Nicholas, rideg hangon, s minden érzelem nélkül nézett a testvérére, s közben hirtelen elő kapta a fenyegetően megvillanó tőrt.
Thomas úgy rántotta vissza a kezét, mint ha parázshoz ért volna, s a testvére szemében lobogó eszelős tűz láttán Thomas szemében most először félelem csillant, s hátrált egy lépést a félelmetes tekintet, és a torkának szegeződő tőr elől.
- Nicholas! Csillapodj le! Mi ütött beléd!? Ennek nincs semmi értelme. Úgysem mered megtenni.
Persze ő maga is nagyon jól tudta, hogy szavai nem igazak, mert már túl jól ismerte Nicholast ahhoz, hogy tudja mire képes, és mire nem.
A férfi azonban már ismét eltűnt, és megint kezdődött a hajsza, Thomas ismét a nyomába eredt. Már nem is akarta utolérni testvérét, már nem is akarta lebeszélni lehetetlen vállalkozásáról, mert már belátta, hogy testvére túl makacs ahhoz, hogy hassanak rá az ész érvek, belátta már hogy hiába való minden erőfeszítése. Csupán követte Nicholast a düledező házak végtelen labirintusának mélye felé. Visszhangzó léptekkel haladtak a sötét ablakok végtelen sora között. Lépteik kétszer olyan hangosnak tetszettek a hajnali - csendben, mint egyébként.
- Csinálj amit akarsz! Érted?!!- Kiáltott testvére után Thomas, kiáltása hosszan visszhangzott a néma hajnalban, s tőrként hasított bele a csendbe.
- Jól van menj csak! Nincs rád szükségem! - Kiáltott utána Nicholas, azzal a testvére visszafordult, azonban Nicholas alighogy elindult, máris Thomas kezét érezte a vállán.
- Nicholas!- Hallotta testvére hangját a háta mögött.- Ne dühítsd fel a szellemeket!
- Szellemek...- Morogta bosszúsan Nicholas.- Kösz a bölcs tanácsot.
Azzal elindult, és eltűnt Thomas szeme elől...



2.fejezet
Sir Nicholas de Canterville átka:


Lassan már kezdett felszállni a köd, és míg eddig csak a horizonton húzódó világos csík volt a pirkadat hírnöke, most már az eget feketéből sötétkékre hígította a hajnal.
Ahogy felszállt a köd fokozatosan bontakoztak ki a szem előtt a falu apró házai, és egyre jobban kitisztult a távoli hegy szabálytalan körvonala. Ekkor már rohamosan világosodott, az ég kékje is egyre világosabb lett, s már a horizonton lassan látszani kezdett a nap első sugarainak fénye.
A hegyen azonban dermesztő köd, és sötétség honolt, mely sosem oszlott el, a hegyet örökösen eloszthatatlan sötétség burkolta be, az idők kezdete óta, sokak szerint egy ősi átok miatt. Nicholas széles fűvel benőtt hegyi ősvényen haladt felfelé fenyők, bokrok, és sziklák közt, azonban ahogy mind feljebb ért a hegyen ezek helyét már egyre inkább fokozatosan átvették, a csupasz, rideg sziklák.
Messze zengő kiáltás hangjai hallatszottak, Nicholas megtorpant egy pillanatara, tudta ki kiáltott, Thomas kereste.
- Nicholas! Merre vagy!
Valahol messze vonyítottak a farkasok, aztán egyszer csak valami megmozdult, vad morgás, és mancsok tompa dobogása hallatszott.
Nicholas Ismét megtorpant, s riadtan hátranézett, a kés után nyúlt, amivel még a testvérét fenyegette, de nem találta. Aztán mikor körülnézett meglátta, ott hevert néhány méterre tőle, utána akart nyúlni, de mire észbe kapott különös lények tűntek fel a közelben.
Nicholas jobb híján nevezte csak volna őket embernek, mivel sárgán villogó szemükkel, hegyes karmaikkal, és fogaikkal inkább valami torzszülöttre hasonlítottak. Alig felegyenesedve jártak, így némivel alacsonyabbak voltak egy embernél, arcukon, kezükön, és hátukon sűrű fekete szőr burjánzott. Kezük abnormálisan vékony volt, és elkorcsosulva, valami mancs szerűségben végződött. Nicholas már sokszor hallott ilyen lényekről, de nem hitte volna, hogy létezhetnek.
- Ez lehetetlen. - Gondolta. - Farkasemberek?
Egy ugrással ott termett a késnél, de ekkor már érezte, hogy ez rettenetesen rossz döntés volt, és gyorsan kell cselekednie.
Futásnak eredt, nem is mert hátranézni, de tudta hogy a bestiák ott vannak a nyomában, lépteiket ugyanis közvetlenül a háta mögül hallotta, tudta, hogy pillanatok alatt utolérik.
Hirtelen riadtan megtorpant, és felkiáltott a sűrű ködtől ugyanis nem látta a sziklák közt tátongó hatalmas szakadékot, s mire észbe kapott fél lába már a szakadék fölé csúszott, és le vert néhány követ a hatalmas ásító mélységbe.
Riadtan megállt, és hátranézett lehelete párákat rajzolt a hidegben, a fenevadak lassan,morogva közeledtek felé, és hirtelen egy hatalmas ugrással rávetették magukat, ő hirtelen elrugaszkodott a földtől, és még érezte hogy valami, talán egy éles fog súrolja a lábát, de mielőtt elérte volna Nicholas már a túlsó sziklán kapaszkodott, csak hajszál híján érte el azt. A bestiák mint a villám ugrottak át a szakadék fölött.
Nicholas rémülten felkapaszkodott a sziklán, és futásnak eredt, ám ekkor valahol a messzi, nagyon messzi távolban messze zengő kiáltás harsant fel, mely az egész hegyet bezengte, végig úszott a fenyőfákon, a sziklákon, és a hegyi ősvényen is, majd a távolban egy rohanó alak sziluettje bontakozott ki a homályból.
- Nicholas! - Kiáltott rá testvére! - Mögötted!
A félelemtől remegve megfordult, s azon nyomban elakadt a lélegzete, s a szemei tágra nyíltak a rémülettől.
- Ez lehetetlen! - Kiáltott fel Thomas, aki időközben utolérte.- Mik ezek?
A szörnyetegek már tömegesen bontakoztak ki a köd homályából.
Thomas felkapott egy követ, s teljes erőből az egyik fenevadhoz vágta, s az erre dühösen megindult felé, ő pedig riadtan hátrált a vadul morgó, vicsorgó bestia elől. Hirtelen megcsúszott, izzadságtól síkos tenyere mindinkább csúszott lefelé a csúszós, meredek sziklafalon, érezte, hogy nem bírja sokáig tartani magát. Remegett a keze a félelemtől, és a kimerültségtől.
Most Nicholas vágott egy követ a bestiához, s megragadta testvére karját. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, Nicholas arcára furcsa mosoly ült ki, s ekkor Thomas már érezte, hogy baj lesz, és csak gyors reflexe mentette meg. Nicholas elengedte a karját, de sikerült megkapaszkodnia, s mikor visszamászott valami különös dolog történt.
Mint ha a hegy remegett volna meg.
- Ez meg mi?!
A hegy valóban megremegett, hatalmas dübörgéssel omlottak le a sziklák, magukkal rántva a mélybe a több száz fenevadat, elnyelte őket a feneketlen mélység, csak az üvöltésük visszhangzott még a sziklák közt.
- Mi a fene! - Kiáltott fel Nicholas. - Ez lehetetlen!
Mint ha a hegy nyílt volna meg, úgy omlottak a hatalmas kövek, aztán hirtelen Nicholas lába alatt megnyílt a szikla, de még mielőtt a mélybe zuhanhatott volna, hirtelen ismét néma csend telepedett a hegyre, s nyomai sem látszottak a hegyomlásnak.
A két férfi a kimerültségtől zihálva állt ott még egy darabig, a döbbenettől kővé dermedve, és egyikük sem szólt.
- Ez meg mi volt? - Törte végül meg a csendet Nicholas.
- Megmondtam. - Vetette oda dühösen a testvére. - Megmondtam, hogy a talizmán miatt még bajba fogsz kerülni. Jobban tennéd ha nem játszadoznál a sorssal. Bolond voltam, hogy mégis utánad jöttem.
- Túl gyáva vagy Thomas. - Fejtette ki véleményét Nicholas.
- Lehet. - Dörmögte Thomas. - De én legalább nem vagyok gyilkos.
Azzal Otthagyta Nicholast, s elnyelte a messzeség.
Aztán egyszer csak valahol a messzi távolban felcsendült egy hívogató szinte megbabonázó, varázslatosan csengő földöntúli ének, mely bár a távolban szólt, halkan,és igen lágyan, mégis elnyomta, még a farkasok üvöltését is az a fülbemászó dallam:


Ha velünk vagytok veszélyek
nincsenek, áldás reátok bátor,
jó istenek. Kik a a szent
talizmánt véditek, veletek az
erő, nem kell hát félnetek.

Nicholas követte az egész hegyet bezengő varázslatos dallam hívó szavát, mely nem hallgatott el, újra, és újra ismétlődött.
A hegyen, melyen rendíthetetlen sötétség honolt az élet leghalványabb jele sem mutatkozott. Rideg, kopár, barátságtalan sziklák meredeztek mindenütt az ég felé. Csak lassan tudott haladni a meredek, csúszós hegyoldalon, s a dallam egyre tisztábban jutott a fülébe.

Ha velünk vagytok, veszélyek
nincsenek, áldás reátok bátor
jó istenek. Kik a szent
talizmánt véditek, veletek az
erő, nem kell hát félnetek.

Az ének most már közvetlen közelről hallatszott, s ekkor látta meg őket.
Manók énekelték azt a dalt, egy kis tűz körül táncolva, melynek fénye hatalmas területet beragyogott. Mikor meglátta a manókat, már tudta, hogy közel van a bűvös talizmánhoz. A pöttöm kis emberkék voltak ugyanis a misztikus égszer őrzői. Egy szikla mögül kilesve figyelte az apró lényeket. Maga sem tudta mióta hallgatja már a manók dalát, csak azt tudta hogy hallgatni akarja az örökké valóságig, mintha a dal megbabonázta volna. Úgy érezte az az ének tartja egyben a világot, és ha vége lenne rettenetes dolog történne. Az alig fél méter magas manók köré árnyékot vetett a tűz fénye. Nicholas csak nézte őket, ahogy körbe-körbe jártak a tűz körül, s hárfájukat pengető társaikkal együtt énekelték gyönyörű dalukat.


Ha velünk vagytok veszélyek
nincsenek, áldás reátok bátor,
jó istenek. Kik a a szent
talizmánt véditek, veletek az
erő, nem kell hát félnetek.

Aztán hirtelen a dal megváltozott, jól kivehető volt, hogy máshogy szól a dallam.

Ha velünk vagytok abból
csak baj lehet, átok reátok
rossz, gonosz istenek. Miért
a négy erőt egyesítitek, s a talizmánt
véditek átok arra ki nincs ellenetek.

Nicholas aki időközben összeszedte magát, s felocsúdva révedezéséből nem engedett már a dallam hívásának, most kilépett a szikla mögül.
Az egyik manó felpillantott a tűzről, s mikor ránézett Nicholasra így szólt:
- Hát mégis eljöttél Nicholas. Tudod e,hogy ide csak igaz ember léphet? És a te szíved nem tiszta, a célod nem igaz.
Thomas bölcsen cselekedett, ő is megmondta, hogy ne játszadozz a sorssal, de téged elvakított a hatalomvágy, és az ostobaságod, és nem fordultál vissza az intő jelek ellenére sem.
Ha ezt akarod lépj hát a talizmánhoz. Mi nem állunk az utadba, de jobb ha tudod amint megérinted a medált átokverte félélet vár rád.
Hirtelen az égig csaptak fel a tűz lángjai, melyek most kékre színeződtek. Ragyogó földöntúli fény világította be a hegyet, kísérteties, de egyben lenyűgöző megvilágításba helyezve a manók arcát. A lángok közül hirtelen egy varázslatos talizmán emelkedett ki az ég felé, s nemsokára a bűvös égszer a földre hullott, a lángok pedig ismét eredeti színükben fénylettek.
- Figyelmeztetlek, nagy hibát követsz el. Ne tedd meg, fordulj vissza, most még nem késő. Mondj le a hatalomról, és megmenekülsz.
Nicholas azonban a markába zárta a csodás amulettet, s ez minden baj, a legrettenetesebb veszély egyelőre még csak apró csírája volt, melyből aztán a legszörnyűbb rémálom vállt valóra.
Abban a pillanatban a hegyre vészjósló csend telepedett. Az oromra egyre kevesebb jutott fel a hajnali nap fényéből, a felhőkig magasodó orom mind nagyobb sötétségbe borult, az égen sűrű, haragos, mély fekete viharfelhők gyülekeztek.
Hirtelen hatalmas vihar tört ki a hegyen, melyet ijesztővé, és szinte természet ellenessé tett az, hogy minden előjel nélkül tombolt a tetőfokán. Villám cikázott át az égen, s a mennydörgésbe, mely utána következett szinte még a hegy is beleremegett.
Süvített, tombolt a szél, mintha haragudnának valamiért a mennyek, aztán hirtelen minden elcsendesedett, furcsán, ijesztően néma lett minden, a hegyoromra rátelepedett a mindent elárasztó sötétség.
Ezzel egy időben halk suttogás hatolt a fülébe, s hiába kapkodta a fejét, nem tudta honnan jön a halk, még is az egész hegyet betöltő suttogás.
Aztán nagyon halvány, kékes derengés törte meg a sötétséget. Mint ha csak valamiféle kék fénykígyók tűntek volna fel az égen, melyek egyre csak nőttek, s közben egymásba fonódtak, mint holmi haj fonat, s ahogy elérték a hegyet szétváltak, s most egyetlen hatalmas fénycsíkként ölelték körül a férfit, ott kígyózott körülötte a fény, akár egy szalag.
A suttogás sem hallgatott még el, s azt hirtelen halk, de mégis az egész hegyet bezengő földöntúli, csengő dallam váltotta fel.
A kékes kígyózó fény, most visszahúzódott az ég felé, s vízesésként zúdult alá . Nicholas rémülten hátrált feljebb a sziklán a víz szerű fény elöl, mely hullámzott mint a tenger a legnagyobb viharban, s a szikláknak csapódva mosta a sziklákat, mint a tenger hullámai a hegyeket, és a partot.
A kék fényt hirtelen vakító sárga fény váltotta fel, mely szinte kirobbant a kék fényből, a halk zene dübörgéssé erősödött, szinte ordítva hangzott.
Árnyalakok bontakoztak ki a fényből, szellemek alakjai, lépteik alatt szinte meg remegett, dübörgött a hegy.
Ezt azonban csak ő látta, mivel a hegycsúcsot, melyen ez zajlott sűrű köd takarta. A hegy csúcs körül dörgött, villámlott, a hegyen a köd burkolta orom kivételével zuhogott az eső.
Aztán hirtelen madárvijjogás vegyült a már szinte ordító dallamba egy hatalmas árny, egy sas közeledett Nicholas felé, hatalmas szárnyaival méltóságteljesen leereszkedett, s a levegőben lebegve a sas árnyalak egy emberi árnnyá formálódott, hatalmassá. Olyan volt akár egy isten, egy isteni árnyalak. Méltóság teljesen lenézett Nicholasra.
A dallam nem hallgatott el, tovább szólt, a vakító fényből további árnyalakok bontakoztak ki, sétáltak elő, aztán hirtelen a sasból emberi árny alakká lett isten szerű alak végig húzta kezét Nicholas arca előtt, s erre rögtön különös fény árasztotta el Nicholast, s forróság öntötte el. Felemelkedett a levegőbe, majd visszaereszkedett a földre, s kihunyt a testét elárasztó fény.
Az egész hegycsúcsot betöltő vakító világosság most vissza szállt az égbe, elhalványult, el tűnt, s mintha magával vitte volna az isteni dallamot is, csend telepedett a hegyre.
Nem hallatszott más zaj, csak az eső kopogása a sziklákon, s ismét csak a szürke ég, s a köd maradt. Dörgött, villámlott, és az istenek látogatta ormon is újra eleredt az eső.
- Ez lenne az a nagy átok? Thomas - Thomas szóval ettől rettegtél annyira? - Kacagott fel gúnyosan Nicholas, eltöltötte saját diadala, és semmi másra nem gondolt.
Már besötétedett, az eget haragos, fekete fellegek takarták,
s az éj leple alatt egy hintő haladt keresztül az ősöreg, sötét, néma rengetegen.
Thomas szorongva bámult ki a hintó ablakán, az ég egyre hangosabban morajlott, és hatalmas villámok kezdtek cikázni rajta.
Nem bánta meg, hogy visszafordult, és azt sem, hogy Nicolas nem jött vele vissza. Arra gondolt, talán a hegy közelébe se kellett volna mennie.
Furcsán kihalt, és csendes volt minden, csak az öreg fák nyögtek keservesen, ahogy végigsöpört rajtuk a szél. Mikor aztán egy kietlen vidéken haladtak el egy kukoricás mellett, egyszer csak mint ha távoli patadobogás hanga hallatszott volna, s az egyre közeledett. Thomas riadtan felkapta a fejét, résnyire elhúzta a hintó ablakán a függönyt, de semmit sem látott.
Kihalt volt az egész környék, senki nem járt ezen az elhagyatott vidéken, minden sötét, és néma volt, közel, s távol semmi nem mozdult.
Kis idő múlva aztán már közvetlen közelről hallotta a dobogó lépteket. Hallotta, hogy valami elsuhant mellettük, majd furcsa zaj hallatszott, s ő összerezzent, mint ha valaki kardot rántott volna. Aztán hirtelen rémült kiáltás hangja hasított bele az éjszakába, furcsán közelről.
- Mi a...- Motyogta Thomas, és nyugtalanul fészkelődött az ülésen.
A hintó valahogy túlságosan begyorsult, valahogy olyan furcsán haladt, és mit ha letért volna az útról is.
Aztán mikor kinézett a hintó ablakán, nagyot dobbant a szíve a rémülettől. Egy égen átcikázó villám, épp megvilágította a hintó előtt szaladó lovat, lovasa viszont már nem volt sehol.
- Mi történik? - Kiáltott fel rémülten Thomas.
Megdörrent az ég, aztán újból meghallotta a dobogó lépteket, szinte biztosan hallotta, hogy a titokzatos lovas közvetlenül a hintó mellett suhant el, és ő rémülten felkiáltott.
- Ki van itt!?
Nem érkezett válasz, megint meghallotta az éppen előrántott kard fémes csengésének zaját, aztán elszánta magát a cselekvésre.
Kiugrott a szinte már száguldó hintóból, csúnyán lehorzsolta, és megütötte magát, igyekezett minél gyorsabban feltápászkodni, és lélekszakadva rohant be a közeli kukoricásba.
Már zihált a kimerültségtől, de nem lassított a tempón. Rohanó léptek zaját hallotta egészen közelről, s rémülten felkiáltott. Persze azt nem hallotta senki, hisz nem hogy ember, még állat sem volt a közelben. Léptei szokatlanul nagy zajt csaptak a kísérteties csendben. Nem tudott olyan gyorsan haladni, mint szerette volna, nehéz volt utat nyitnia magának a kukoricaszárak közt, riadtan nézett hátra, teljesen eltévedt, s lassan kezdte elveszteni az irányérzékét is, már fogalma sem volt, merről ment be a kukoricásba.
Aztán hirtelen beleütközött valamibe, riadtan megtorpant, és jeges rémület járta át.
Villámlott, és megdörrent az ég, a villám fénye egy hatalmas, vámpírszerű arcot világított meg, üreges szemeivel, vakon bámult rá arcára fagyott rémisztő, és furcsán színtelen vigyorral. Megint villámlott, de a villám fénye csak egy kifaragott sütőtököt világított meg, amit egy botra tűztek madárijesztőnek.
Még csak arra sem volt ideje hogy felsóhajtson egy árnyék jelent meg fölötte, s ő riadtan megfordult. Kard suhogása hallatszott, Thomas rémülten felkiáltott, éles kard villant meg, majd villámlott, és megdörrent az ég, azután pedig már semmi nem mozdult. A sütőtökből kifaragott rémisztő arcot, megvilágította a villám. Újra elcsendesedett a környék, csak a madárijesztő állt a sötét, és kihalt környéken, üreges szemekkel, vakon bámulva a semmibe, arcára fagyott, élettelen vigyorral...

*

Eltelt azóta néhány év, Nicholas szemmel láthatóan nem izgatta magát különösebben eltűnt tetvére miatt, a bűvös talizmán olyan erő birtokosává tette, amivel szinte bármit megtehetett, létrehozott egy szerkezetet amit az idő kerekének nevezett el.
A figyelmeztetésről már rég megfeledkezett, hisz semmi nem történt amióta nála volt az amulett, ám egy napon a talizmán átkot hozott zsarnok tulajdonosa fejére.
Az idő kereke okozta a vesztét. Hisz azzal a kijelentésével, hogy sikerült elkészítenie az idő kerekének elnevezett szerkezetet:egy olyan gépet, mellyel lehet utazni az időben, szembe szegült az egyház szavával, mely szerint ilyesmi nem létezik. Márpedig ez akkoriban egyet jelentett az egyház megtagadásával, el árulásával, és az ilyesmi azokban az időkben a legszörnyűbb büntetést vonta maga után. A férfi, Sir Nicholas de Canterville igazán szőrnyű halálra ítéltetett.
Az 1492-es évnek azon az éjféljén tomboló vihar tört ki. A szél vadul süvített haragos kedvében. Az égzengés még a bömbölő vihar robajában is dübörgés erejével hatott. Csak az égen átcikázó villám kékes fénye világította meg néha az éjféli sötétséget.
Az egykori nemes, Sir Nicholas de Canterville azon a viharos éjfélen kapkodva írt valamit egy kis pergamendarabra. Tudta hogy a sorsa megpecsételődött, nem sok ideje maradt már, és azt is tudta, hogy nemsokára megérkeznek azok az emberek, azok az átkozott emberek akik egy perc alatt tönkreteszik az évek kemény munkáját: azt, amit Isten tudja hány éjszakát átvirrasztva hozott létre, ezért sietett az írással. Nicholas egyre kétségbeesettebben pislogott a szoba ajtaja felé, és mind gyorsabban írt. Nem engedhette, hogy minden információ elvesszen az idő kerekéről. Azt az egyet nem. Tudta hogy a katonák mindent megsemmisítenek majd amit találnak a gépről, mégis leírta hol van ez a furcsa szerkezet, és remélte, hogy a katonák nem találják meg a papírt, viszont évek múlva valaki majd ráakad, és hasznát veszi az idő kerekének. Így ugyanis nem dolgozott hiába, hisz máskülönben évek munkája örökre elveszett volna.
Ekkor dörömböltek a szoba ajtaján. Megérkeztek... Nicholas szeme különös tompán fénylett, és a férfi egész testében megremegett. Ők azok... Itt vannak...
- Jöjjön ki Nicholas különben betöröm az ajtót! Meg könnyíti a dolgod ha most önszántából velünk jön! Ne akarja hogy erőszakkal vigyük magunkkal!
Nicholas hirtelen össze rezzent. Még nem végzett... Muszáj leírnia... Sietnie kell...
- Egy pillanat uraim! Csak felveszek valamit!- Zilálta, és ha lehet még inkább kapkodva írt, olyannyira, hogy már alig lehetett elolvasni a betűit:

Menekülj, míg
teheted, vagy lépj be a
vészbe, ez az írás megsegít, ezt vedd hát
kézbe. Titkolt igazság az, mely e falak közt
rejlik, meglelheted, de vigyázz, az átok
is ott bújik. Hogy megtaláld a titkot, ha e sorokat
nézed, segítségül kapsz, ím jó tanácsot, négyet.
Nagy ez a kastély, de gondolj csak arra,
lelke van, ezt meglátod ha elfordulsz balra.
Másik világba jutsz, meglátod, de ha
tovább mennél, a titkot nem találod.
Lefelé tekints hát, mert ott a cél, már közel vagy,
s talán közel a vég.
Sötét alagútba érve, ne menj tovább, míg nem
tudod, mély verem, lelkek birodalma őrzi a titkot.
Ott már nem fordulhatsz vissza, légy hát résen, a
félelem birodalma az,
vésd ezt vándor észbe.

- Azt mondtam, nyissa ki az ajtót! Most rögtön! Nem várunk tovább!
Nicholas nem válaszolt. Kapkodva levett az egyik polcról egy meglehetősen vaskos könyvet, és elrejtette benn a kis cetlit.
Amint kapkodva visszatömködte a vastag kötetet a helyére, a katonák betörték az ajtót, és berontottak a szobába.
Ketten közrefogták a férfit, a másik kettő pedig elégette az asztalon heverő jegyzeteket, és tervrajzokat az idő kerekéről. Teljesen felforgatták a szobát, hogy minden jegyzetet megtaláljanak. Szerencsére azonban egyikük sem találta meg a könyvben elrejtett kis cetlit.
- Nem találták meg.-Sóhajtott Nicholas.- Biztonságban van a titkom.
A katonák magukkal rángatták a kastély pincéjébe, már tudta mi vár rá.
A vihar egyre erősödött, tombolt, tört, zúzott. Dörgött, villámlott, zuhogott az eső. A szél teljes erejéből süvített. A férfi félelmében legszívesebben felordított volna. Tehetetlen dühe, és kétségbeesése egyre fokozódott. Tudta nagyon jól mi vár rá, de nem tehetett ellene semmit.
- Ne tegyék ezt!-Rimánkodott a kétségbeeséstől elcsukló hangon.
De még csak egy pillantásra sem méltatták az egykor oly nagy tekintélyű nemest. Az a férfi akit eddig az egyik legtekintélyesebb embereként tartottak számon, most egy csapásra gyűlölt közellenség lett.
A tehetetlen rettegés minden reményt kiölt a férfiban.
A vihar még mindig nem csitult el, sőt egyre erősebben tombolt. Dörgött, villámlott, szakadt az eső. A süvítő tomboló szél még a leghatalmasabb fákat is szinte tövestől csavarta ki.
- Segítség! Hát senki nincs aki segítene?! Jó. Öljetek meg. Szúrjatok szíven. De ne így...
Válaszul az egyik katona egy késsel a kezében elindult a férfi felé.
- Ezért még megfizettek! Valamikor, valahogyan megfizettek mindenért! Fogjátok ti még átkozni ezt a napot! Egyszer majd nagyon megbánjátok amit most tesztek! Higgyétek el egyszer eljön még az a nap amikor azt kívánjátok,hogy bár inkább ezer kínnal haltatok volna meg a mai napon! De akkor már túl késő lesz. Az emberek átkozottak! A mai naptól kezdve! A földön átok ül! Átok!... Átok... Átok!... átok!...
Őrűt ordítás hangzott fel, majd elhalt, és ezután különös csend telepedett a sötét pincére, melyben volt valami gonosz kegyetlenség, mélyen gyökerező félelem, és valami balsejtelem.
A hatalmas kőkoporsó fedele lecsukódott, hangosan kattanva elfordult a zár, és úgy hitték mindennek vége lett. Nem is sejtették mekkorát tévednek.
És ez volt az utolsó nap amikor még mindenki közönséges emberként emlékezett Sir Nicholas de Cantervillere.
Senki nem sejtette még, hogy mikor legközelebb hallana róla már rettegést, szenvedést, halált fog jelenteni a neve. Hogy titokzatos, sejtelmes, rémisztő legendák, mondák, mítoszok szövődnek majd a nevéhez. Senki nem sejtette még, hogy több száz év múlva több ezer ember fog meghalni, hogy Nicholas bosszúja, és haragja menyi életet, menyi szenvedést fog követelni...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Hajnalka
Regisztrált:
2008-01-22
Összes értékelés:
12
Időpont: 2008-03-10 14:20:21

Szia! köszi szépen, hogy elolvastad. Értem mit akarsz mondani. Örültem a tanácsaidnak, nagy hasznomra lesznek ha mégegyszer átnézem ezt a regényemet, úgyhogy ezt is megköszönöm. Sajnos tényleg az a legnagyobb hibám, hogy nincs türelmem az aprólékos részletekre, na de majd most tényleg utána nézek hol, és mikortól éltek nemesek. Amúgy a kérdésedre válaszólva Nicholas a hegyen szerezte meg az idő kerék megépítéséhez szükséges tudást. Hogy hogyan dolgozott rajt évekig? Háááát... Jó kérdés. Ez is a hanyagságom miatt van, na de majd kijavítom. Nem leszek lusta az utánajárásnak, és legközelebb alaposabb leszek. Mégegyszer köszi.
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2008-03-09 18:41:28

Olvasmányos, ám következetlen történet. A stílusoddal a későbbiekben nem lesz gondod (nagy valószínűséggel), ha a minőség kedvéért kicsit kevesebbe, ám körültekintőbben fogalmazod bele a mondnivalód.

Nagyléptékű regénybe kezdtél, ami nagyobb fokú rákészülést igényelne tőled. Csak pár dolgot emelnék ki, ami nagyon megzavarhatja az olvasót:
Sir Canterville - talán kezdhetnénk is ezzel. 1005-ben nem hiszem, hogy éltek volna sir-ek, kiváltképp nem amerikai születésűek (hiszen arrafelé nem nagyon élt akkoriban európai nemes); akinek Pápán van kastélya (a hofoglalás után pár évvel)! Az Olimposz görögföldön található, nemde? Égbenyúló templomtorony? És harangoznak? A gonosz főisten (Zeusz?) birodalmában?
Richard (ismét angolszász név) nevére is furán derül fény. Nicholas-t nem érdekli a mögötte loholó csuklyás neve, és maga a csuklyás sem - később kiderül, hogy a testvére.
Az időkerék megépítéséhez szükséges tudást a hegyen szerezte meg? Ha igen, hogy dolgozott rajta évekig, hiszen abban az évben meg s halt...
Előtte nem létezett a gonosz a földön? Ezt írod! 1000 előtt nem volt gonosz a világon.
Ráadásul úgy kezded a történeted, mindez többezer éve történt...

Sorolhatnám, de ennyiből is látszik szerintem, mire gondolok. Kezdésnek próbálkozhatnál párezer karakterrel is - ezt még kicsit nehezen látod át, szerintem. Hangsúlyoznám, nekem sem menne... Mindenesetre, ne hagyd abba! Nagyobb odafigyeléssel, aprólékosabb tervezéssel sikerre viheted a műfajt!

üdv: Kuvik

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...VII/5. 18+ című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Azért igyekszem jókedvű lenni, ez lett belőle címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Álom-világ című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Van segítség, utsó rész című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Tótágas című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Első vers (a Falusi randevúk sorozathoz) című alkotáshoz

karola alkotást töltött fel Marha állatok címmel a várólistára

túlparti bejegyzést írt a(z) Kút mély még című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Van segítség, utsó rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Van segítség, utsó rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Van segítség, utsó rész című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 37. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 37. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Babérjait fonja a látszat című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Zsoltárok helyett című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)