HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49021

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: HajnalkaFeltöltés dátuma: 2008-02-02

A holtak kincse: 3.rész

Háborgó vizek:

Éjfél körül járhatott az idő,az egész parkra ráterítette nagy, bűvös köpönyegét az alkonyat.
Kiürült a park, leszállt a csend a kis kunyhó köré, s kihunytak a villany fényei, mind ha az ablakok hunyták volna le álmosan a szemüket.
Az egyik szobában két gyerek aludt, de azok ketten csak színlelték az alvást, s csak arra várva, hogy mindenki elaludjon, mikor le ereszkedett a nyugalom a kunyhóra, oly fürgén nyitották fel szemüket, mind ha nem is lett volna bennük álom. Pedig volt, hisz bár eltökélt célul tűzték ki maguknak, hogy ébren virrasztanak, míg el nem jön az ő idejük, tervük megvalósításának ideje, mégis a nagy virrasztásban elnyomta őket az álom, de mikor egy belső, ébresztő hang ami azt súgta: "itt az idő" felébresztette őket, akkor úgy pattantak ki az ágyból, mind ha nem is aludtak volna. Martin előhúzta párnája alól zseblámpáját, s annak fényével világítva meg maguknak az utat, halkan kisurrantak a szobából.
A néma erdő, mely a ház körüli birtokot őrizte kihalt volt, és kísérteties. Az erdő kacskaringós ősvényei oly sok másikba torkolltak, hogy félő volt, eltévednek. Nem voltak benne biztosak, hogy meglelik a titokzatos, hatalmas óceánt, és abban sem, hogy jó felé mennek, na meg persze hogy vissza fognak e találni.
Halk nesztelen léptekkel osontak végig a hátborzongató, sötét erdőn, de a sűrű rengetegnek csak nem akart vége szakadni.
- Hé! Nézd csak! - mutatott előre Martin. - Az meg mi lehet?
Krisz is látta amit ő. Az erdő távoli mélyében mint ha valami ezüstös derengés hatolt volna át az éjszaka sűrű sötétjén. Habozva megtorpantak, egymásra néztek, aztán néma megegyezéssel, bizonytalan, ingatag léptekkel elindultak a különös fény felé. Hírtelen különös érzés tőrt rájuk. Vajon ők mennek a titokzatos ragyogás felé? Vagy az közeledik hozzájuk? Úgy érezték, mint ha nem is járnának, hanem úgy siklanának a levegőben.
Elérték a különös,fényt, de nem látták a forrását, hogy mi bocsájtja azt ki, mint ha csak a semmiből tőrt volna elő. De furcsa. Martin bátortalanul, tétován kinyújtotta kezét, és ujjai egy óvatlan pillanatban beleértek a misztikus ragyogásba. Nagyon sötét lett hírtelen, lehűlt a levegő, és Martin érezte, hogy szélsebesen pörög a tengelye körül. Mi történik? Mi ez az egész?
Végre valahára a pörgés lassulni kezdett, de ő még mindig szédült, és a feje is átkozottul kavargott. A lendülettől egyensúlyát vesztve hasra esett, és érezte a nedves pázsit illatát.
Nem nézett fel, de érezte, hogy a hőmérséklet határozottan jó néhány fokkal lejjebb esett. Valami történt a nyárra, már a napsugarak sem melegítettek. Martin víz hullámainak zaját vélte hallani.
Feltápászkodott, és egy hatalmas, végeláthatatlan óceán nyújtózott előtte, melynek hullámai finoman mosták a partot.
- Lehetséges volna? - tűnődött Martin, de tovább már nem jutott a gondolatban, mert ekkor ikertestvére tűnt fel mellette.
Nyílván ő is átjött azon az átjárón, vagy micsodán. Merthogy az a fény valamiféle átjáró lehetett, arra már Martin rájött.
- Hol vagyunk? - nézett tanácstalanul a testvérére Martin.
- Én... Én azt hiszem tudom! - viszonozta testvére tekintetét Krisz, és izgatottan folytatta, szinte még levegőt is alig vett beszéd közben. - Ez az az óceán, amiről az öreg férfi beszélt. De az, és ez az egész minden itt körülöttünk, nem a mi világunkban van. Egy másik világban. Itt most nem is nyár van. Az a fény átjáró volt, és idehozott bennünket. Átröpített minket egy másik világba.
- Én ezt akkor se értem. - csóválta a fejét Martin. - Hogyan láthatjuk mi az óceánhoz vezető átjárót, és magát az óceánt, mikor láthatatlan? Sok nemzedéken át senki sem találta meg.
- Azt... azt nem tudom. - harapott az ajkába krisz.
Martin már épp felakarta tenni a kérdést, hogy mivel keljenek át az óceánon, de mielőtt kimondta volna, már meg is kapta rá a választ. Az óceán körüli hatalmas növényzetből egy fából tákolt valami kandikált ki, amiről kiderült, hogy egy tutaj.
Közelebb mentek hozzá, s nagy nehezen előhúzkodták a gaz rejtekéből. Látszott , hogy már régóta a gaz fogja lehetett, a mindenféle különös indák már teljesen rátekeredtek, úgy kellet leszakítaniuk róla azokat. A fa már elöregedett az évek során, és a rönköket egymáshoz rögzítő vastag matrózkötelek is sokat vékonyodtak az évek súlyától. Ahogy kijjebb húzták a tutajt, és ledobták, mert kis ideig is nehezen bírták el , leverték róla a port , és Martin köhögni kezdett. Aztán távolabb álltak, hogy szemügyre vegyék járművük állapotát, és Martinnak cseppet sem tetszett amit látott. Egyébként neki soha semmi nem felet meg, különösen nagy élvezettel szólta le a dolgokat.
- Ez egy korhadt fadarab. - kritizálta.
- Nehogy már! - lelkesült fel Krisz. - Igazi tutaj! Gyere! Segíts vízre tenni!
A két fiú nagy erőfeszítések árán a vízre húzta a nehéz, primitív vízi járművet. Ketten alig bírták megmozdítani.
A "korhadt fadarab" ahogy Martin nevezte, már a lágy hullámok hátán himbálózott, s az ikrek gyorsan rápattantak, mielőtt járművük távolabb sodródott volna.
És végre végre valahára a hullámok tovasodorták őket, a tutaj hátán, az óceánon, a varázskőhöz, az ismeretlen felé. Enyhe lelkiismeret-furdalás tőrt rájuk, amiért még egy búcsúlevelet sem hagytak a szüleiknek, és hagyják őket aggódni, de a kalandvágy kitörölte ezeket az érzéseket a szívükből, a félelemmel együtt tovasodorta a szél.
Sokáig egyikük sem szólt, se Martin, se Krisz nem tette szóvá a nyilván mindkettejük fejében megfogant aggodalmat, hogy a hullámok a helyes irányba, és nem e túl messze viszik őket, pedig tudták, hogy mindketten ugyanarra gondolnak, mert olyan jól, és régóta ismerték már egymást, hogy szinte olvasni tudtak egymás gondolataiban. Tutajuk már olyan messzire sodorta őket, hogy ha akartak volna, akkor sem találtak volna vissza. A messzi távolban, ameddig a szem ellátott, mindenütt csak vizet, és vizet láttak.
És jöttek a bajjós jelek. A fenyegető viharfelhők már gyülekeztek az égen, s még nem is sejtették, hogy boldogságuk tündöklő nyara hamarosan, hírtelen elszáll. Messze a távolban szürke, félelmetes fellegek tolakodtak a bárányfelhők helyére, és mint ha a szél is jobban bátorította volna a hullámokat a tutaj himbálására.
- Nézd csak! - mutatott a horizont fele Krisz. - Azt hiszem vihar lesz. Talán vissza kéne fordulnunk.
- Ugyan már. - legyintett Martin.- Túl sokat aggódsz. Azok csak ártalmatlan felhők.
Kriszt azonban nem nyugtatták meg a felelőtlen, könnyelmű szavak. Rosszat sejtett, szinte érezni lehetett valami leírhatatlan veszély közeledtét a levegőben, és most hírtelen elsötétedett. A vészt hozó felhők előrébb kúsztak az égen, és most eltakarták a napot. A szél ereje egyre fokozódott, és a növekvő hullámok, mind jobban dobálták a tutajt. Messzi, nagyon távoli villámok fénye szűrődött feléjük, és meghallották a messzi, halk égzengést. Most már Martin is kezdett aggódni. Eleredt az eső, először csak csöpögött, majd úgy ömlött, mint ha dézsából öntenék.
A villámok fénye, és az égdörgés hangja egyre közelebb ért hozzájuk, és végül pont fölöttük szelte ketté az eget egy villám, melynek fénye kísérteties megvilágításba helyezte krisz arcát, és közvetlenül felettük hallatszott az égi háború. Krisz rémülten felkiáltott, a viharossá fokozódó szél vadul dobálta kettejük kis tutaját. A hullámok egyre magasabbra csaptak, Martin fülébe Krisz rémült kiáltása hatolt, melyet szinte teljesen elnyomott az égzengés, és mikor a fiú odanézett azt hitte meghal rémületében. Krisz lecsúszott a tutajról, csak az egyik kezével kapaszkodott, de a víztől síkos, korhadt fadarabon az is csúszott lefelé.
- Krisz! - kiáltott fel Martin, az ő hangjába is mennydörgés vegyült, megcsúszott rémületében, és hasra esett.
Krisz keze lecsúszott a tutajról, és a fiú elmerült a vízben, de ekkor egy puha kéz szorítását érezte a csuklóján.
Megvagy! - kiáltott Martin, aki viszont nem tudta visszahúzni testvérét a tutajra.
Aztán holtra váltan felkiáltott, és rémülten meredt a távolba. Cápák közeledtek feléjük. Három. Igazi, kifejlett, vérszomjas fenevadak. A hatalmas bestiák szélsebesen siklottak a vízben.
- Jaj ne! Már csak ez hiányzott! - suttogta Martin. - Krisz! Vigyázz!
Megpróbálta testvérét visszahúzni a tutajra, de a síkos fadarabon ő is csúszott lefelé. A tengeri vadállatok már majdnem utolérték őket.
- Segíts! Segíts Marin! Mindjárt utolérnek! - könyörgött rémülten krisz. - Siess már!
A bestia ott volt a nyomukban, fogak csattantak, Krisz rémülten felkiáltott, de a cápa lemaradt mögöttük. Martin egyre lejjebb csúszott a tutajon, már szinte csak a sarka volt rajt, de egyre erősebben szorította ikertestvére kezét. A cápa ismét odaért hozzájuk, hatalmasra tátotta száját, kivillantak, hatalmas, éles, félelmetes fogai. Összecsattantak krisz feje felett, de a testvére addigra épp hogy visszahúzta a tutajra. Csak egy hajszálon múlt. De a vérszomjas bestiák nem adták fel, továbbra is a nyomukban voltak.
Siess már! - kiáltott Krisz. - Menjünk gyorsabban! Utolérnek!
Különös zajt hallottak a másik irányból, és egy hatalmas árnyék vetült föléjük, mely egyre nőtt.
- Vigyázz! - kiáltott fel Krisz. - SZÖKŐÁR!
A hatalmas tömegű vízhullám egyre közelebb ért hozzájuk, végül elérte őket. Megrázkódott a tutaj, és érezték, hogy hatalmas súlyú víztömeg zúdul rájuk.
Ne! - kiáltott fel Martin, de meg is bánta, mert ahogy felborult a tutaj, és a rázúduló hatalmas súlyú víz az óceán mélyére nyomta le, töménytelen mennyiségű víz zúdult a szájába.
Kriszt is a víz alá taszította a hatalmas víztömeg, úgy érezte menten megfullad. Nagy nehezen a felszínre tőrt, és Martint kereste a tekintetével, de sehol sem látta. Furcsa zajt hallott a háta mögött. Valami hatalmas, rémisztő dolog szelte a vizet, és amikor hátranézett, még a szívverése is megállt egy pillanatra rémületében. A cápák közeledtek szélsebesen felé. Amilyen gyorsan csak tudott, úszni próbált szemben az árral, a hullámokkal dacolva, de tudta, hogy semmi esélye. A tempója egyre lassult, mindinkább elfogyott az ereje, és a bestia pillanatok alatt utolérte. Érezte, hogy éles fogak fúródnak a karjába, és valami lehúzza a víz alá. Martin ikertestvére felé próbált úszni, hogy segítsen neki, de minden hiábavaló volt, és amikor látta, hogy a cápa lehúzza testvérét a víz alá, azt hitte megszakad a szíve.
- Neee! - kiáltott fel kétségbeesetten Martin.
Dermedten bámulta a pontot, ahol testvére eltűnt, és kétségbeesetten várta, hogy Krisz felbukkanjon.
- Gyerünk! Mi lesz már?! - morogta magában. - Gyere már! Gyere már Krisz!
Egy hatalmas hullám őt is a víz alá taszította, és már nem maradt ereje küzdeni a háborgó hullámok ellen, elvesztette az eszméletét, és a vad hullámok ide-oda dobálták, akár egy játékbabát, és egyre távolabbra sodorták...

FOLYTATJU!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Hajnalka
Regisztrált:
2008-01-22
Összes értékelés:
12
Időpont: 2010-08-13 07:16:46

válasz Arthemis (2010-08-12 23:25:02) üzenetére
Szia :)
Majd igyekszem. :) Köszi. :):)
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-08-12 23:25:02

Várom a többi részt.:)

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) A gyertya fénye... című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Űrszemét című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Űrszemét című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Űrszemét című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A gyertya fénye... címmel

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)