A taknyos kövek tövében,
a zavaros Dunához közel,
az ember leülhet szépen,
nézni, hogy mi úszik el...

minél tovább és közelebbről
bámulom, annál idegenebb
a saját tenyerem. A kezemtől
támadt zavarodottság
sodorhat dohányt és dinnyehéjat.
Oly mindegy. Hallgatok.

Lemállik minden érzés és gondolat;
lám, külön csónakban hányódunk. Fura.
Ilyen puritán télben sehogy sem mutat
a part menti virágok sora.
Múlt, jelen, s jövő... nagy szavak.
Elrontanák az amúgy is felkavarodott
apró kis világot, ha játszanak.

Sodródom. Nem jó, nem rossz,
csupán egyedül így igaz.
Másról akartam verset írni most,
csak a tan folyam... mind ig az...