Fényt festek látod, az ujjhegyemmel
ahogy mozgatom vonalak
kígyóznak, kúsznak. Pont-pont ember
mosolyog és egy pillanat,
eloszlik, aztán új a vászon,
sötét a hátér, fekete,
emlékkép csak a retinámon
a fénypára lehelete.

Most nevet írok, egy mozdulattal,
nem állnak meg az ujjaim,
gyorsan izzik fel az éjsötét fal
vagy csak én látom, foltjain
új meg új képek születnek
ahogy tíz ujjal karcolom
szárára kétágú feszületnek..
megpattannak az éjfalon,

s most már karjaim is járnak fel-le
ahogy új meg új képeket
festek a fénnyel... de látnom kell-e
amit kilök a képzelet
agyam mélyéről, ahogy újra
parázst szít vak fantáziám,
tűz sodor, ahogy karom írja
az íveket, és szórja rám,

pattogó, vörös szikrái szállnak,
kígyói nyelve sistereg,
felemészt, rombol, ahogy támad,
sikoltanék, segítsetek,
már nem alkotok, csak hadonászok,
csapkodok, védekezem,
erőm fogytán, a tűztitánok
felemésztik a két kezem..

Karom leejtem, és mély sötét lesz,
nem mozdulok. De jó kis éj ez...
csak
vak..

... a test akar,
a lélek nem mer.
kezdjük újra..
pont-pont ember...