HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-02-15

Havasi gyopár 55.

10.



Ha most össze kívánnánk foglalni /a többes-szám alatt értem saját magamat és a kedves Olvasót, aki nyomon követte az eseményeket/ mi történt Szemerédi Jánossal azokban a sorsfordító hetekben, a következőket mondhatnók mi ketten egy kevésbé tájékozott, felületes harmadiknak:
Hősünk május végén megesküdött Csetényi Barnának, soha többet nem fog kételkedni Kassai Karolinában.
Emlékeztetnénk az illetőt az ihletett pillanatra, nem volt olyan nagyon régen, Szemerédi János, a Vadmacskával folytatott bő negyedórás bensőséges beszélgetést követően, miután kitisztázták, hogy minden, ami addig volt, csak félreértés volt, és a lány már elment, leballagott a Múzeum ütött-kopott lépcsőin, odasétált a padhoz, ahol Csetényi feszült figyelemmel várta visszatértét, és kissé ömlengősre sikeredett hanghordozással kijelentette:
"Én, most ünnepélyes esküt teszek Cseba. Esküszöm az egy élő Istenre és a becsületemre, hogy soha többé nem fogok kételkedni Karolinában és ha kell ezer évet várok arra, hogy újra találkozzak vele. Isten engem úgy segéljen."
Ezt követően jött a Duna-parti randevú a naplementével, és jött egy újabb ígéret, igaz ezt már eskü nem erősítette meg: "megváltozok a kedvéért, hívő ember leszek a kedvéért!", -és János ment Házmester Katival a templomba, hogy ígéretének eleget tegyen, elment a vasárnapi szentmisére, és úgy gondolta minden a legnagyobb rendben van, ez a dolgok normális menete, ha szerelmes az ember.
De, jaj, mi történt?! -folytathatnánk. Vadmacska nem válaszolt János leveleire, pedig a könyvtár steril magányában a történelem vizsgát és a misét megelőző napokban a fiú a szokott úton-módon hármat is küldött, és, ami még ennél is borzasztóbb, rá se hederített a templom előtt, (a pappal volt elfoglalva) -hiába várta szegény János, hogy kap majd valami jelet ottan. A bajokat tetézte, hogy Isten egyáltalán nem akart szóba állni az érzelmileg megbillent, kételyeire választ váró Szemerédi Jánossal, a Szent Szűz pedig egyenesen elnézett a feje felett. (Ugyanis János alant térdepelt a kikopott térdeplőn, a szobor-alak pedig fölötte magasodott.) A bukott angyalok eshettek akkorát, amekkorát Szemerédi János esett azon a júniusi vasárnapon. Istenem, húsz éves volt, így élte meg. Ha annyi idős lett volna, mint most e könyv szerzője, nevetve vont volna vállat az egészen, vagy legyintett volna rá, mondván: ó, nők!

Hiába ismételgette azonban Szemerédi János, hogy "Kassai Karolina nem létezik, őt én találtam ki magamnak", Vadmacska nagyon is létezett, nagyon is élő eleven személy volt, néha túlzottan és fájón az, különösen akkor, ha más fiúkkal évődött, Tószegi Rolanddal például a második emeleti folyosó egyik zugában a minap, vagy a bicebóca, enyhén púpos Pázmándival a könyvtár előtt egy másik nap. És egyéb jelek is arra utaltak, hogy Kassai Karolina nem ködkép, hanem hús-vér, élő személy. Mert mi is történt? Egyszer, az egyik nap az történt, hogy egymáshoz ért a kezük, amikor egyszerre hajoltak le a lány jegyzetfüzetéért. Az is nagyon eleven volt. Vizsgára vártak a Filozófia Tanszék előszobájában többedmagukkal, Karolina, félig háttal Szemerédi Jánosnak Molnár Zitával és Csányi Bélával beszélgetett, János pedig Csetényi Barnával. Ahogy illik, halkan visszafogottan folyt a szó, semmi különös, amikor hirtelen kicsúszott a lány hóna alól a kockás füzet és lepottyant a lakkozott padlóra. János ugrott és már nyúlt is érte. Egyszerre hajoltak le, fejük majdnem összekoccant nagy igyekezetükben.
Ujjaik véletlenül találkoztak, de ha direkt úgy akarták volna kiszámítani, hogy megfogják egymás kezét, az se sikerülhetett volna különbül. Vadmacska kezének érintése hűvös volt, mégis vad, forró hőhullám szaladt tőle végig János testén.
-Bocsánat, -morogta vérpirosra gyúlt arccal és eleresztette Karolina kezét.
-Nem... semmiség..., -mondta Vadmacska ő is pipacs-pirosan, és mindez nagyon is élő, és izgatóan testközeli volt.
Kassai Karolina létezett és gyönyörű volt fizikai valóságában, karcsú alakjával, piros szájával, nevető kék szemével, édes, csibészes, kisfiús arcával, derekáig érő barna hajával, ami lobogott utána, ha végigszaladt a folyosón lépcsőháztól lépcsőházig, vagy a Múzeumkert sárga murvával felhintett útjain. Szemerédi Jánosnak napról napra meg kellett győződnie róla, milyen szép és milyen eleven az a lány, akiről gőgösen kijelentette: "márpedig ő nem létezik!"

Lecsengett a vizsgaidőszak, ahogy minden rossz lecseng egyszer az életben. Az évfolyam hallgatóinak volt egy hete, hogy ejtőzzenek a kötelező termelési gyakorlat előtt. János moziba járt, és strandra, háromszor volt kinn a Margitszigeten a Palatinuson, feküdt csukott szemmel a fűben, élvezte, hogy a nap sugarai felforrósítják a testét. Amikor már nagyon nagy melege volt, beugrott a hullámmedencébe, lubickolt egy kicsit, majd kimászott, elterült a törölközőjén és folytatta az édes semmittevést.
Eljött a hétvége. Kati kapacitálta, menjenek evezni a Dunára. Igent mondott és nem bánta meg. A Fésűsfonóbeli fiatalokkal, Kati kollegáival feleveztek egészen Vácig, a szigeten sátoroztak közel a Pokolcsárdához, nagy tüzet gyújtottak este, szalonnát sütöttek, énekeltek. Pecsenyére égett testtel, fáradtan, de jókedvűen jelent meg hétfőn reggel 6 órakor a Déli pályaudvar várócsarnokában, csatlakozott Csetényi Barnához, letette hátizsákját a falhoz, az óra alá, oda, ahol a többiek hátizsákja is volt és körülnézett, merre van Kassai Karolina. Elsőre nem vette észre a tömegben a lányt, de aztán felfedezte a karcsú kis alakot: Vadmacska az újságos bódé előtt ácsorgott Molnár Zitával, Pázmándival és másokkal.
János a pillanat tört része alatt döntött, a mondat közepén egy "bocssal" otthagyta Csetényi Barnát és a lány után eredt. Vadmacska, hóna alatt a Ludas Matyival és a képeslapokkal már éppen megfordult, és így pont szembe találkoztak.
-Jaj de jó, hogy te is Pusztaszemesre jössz, úgy vártam már ezt a tábort, -kiáltotta vidáman Karolina és szabad kezével átölelte a fiú nyakát és megcsókolta az arcát. Együtt mentek vissza a csomagokhoz, és együtt maradtak az indulásig. Csetényi Barna határtalan örömére Molnár Zita is ott volt. Szemerédi János Vadmacskával beszélgetett, Csetényi Barna pedig Molnár Zitával, mintha a többiek, a csoporttársak jelen sem lennének.
A kupéba is együtt szálltak be, amikor sípolt a tanár. Az Egyetem öt kocsit foglalt le a diákok számára, Szemerédi és társasága a mozdony mögötti első vagont választotta. Náluk előbbre már csak a szenes-kocsi volt.
Nevetve, lökdösődve másztak fel a lépcsőkön, és amikor már fenn voltak és elhelyezkedtek, hogy-hogy nem, Tószegi Roland is csatlakozott a társasághoz, és éppen Kassai Karolina másik oldalán ült le.
Így ültek most a harmadosztály ócska fapadján: jobboldalon, menetiránnyal szemben az ablaknál ült Molnár Zita, mellette Szemerédi János, aztán Vadmacska és Vadmacska mellett a közlekedő felőli oldalon Tószegi Roland. Háttal a menetiránynak Zitával pont szemben Csetényi Barna foglalt helyet, az ő oldalán Pázmándi és Pázmándi mellett még két 9-es csoportbéli, Kiss Elemér és Kökény Anita.
Hét óra öt perckor a kalauz felterelte az utolsó utasokat, akik még a peronon ácsorogtak, sípjába fújt és maga is felpattant a lépcsőre. A mozdony tömzsi kéményéből fehér füst tört elő, sziszegtek a szelepek a kerekek között és forró gőzt lövelltek az aszfaltra. Megmozdult a tolattyú. A rudazat előre-hátra, le föl lendülve mozgásba hozta a monstrumot. Az ütközők egymáshoz ütődtek, a szerelvény megmozdult, csattogva, kattogva egyre gyorsabban haladt. A menetszél meglebegtette az ablakokban álló fiúk, lányok haját, a kezek búcsút intettek a peronon maradt hozzátartozóknak.
Kelenföldnél belefutottak az alagútba, sötét lett a kocsiban. Szemerédi Jánosban felötlött, hogy meg kellene fognia most Karolina kezét, azt hallotta másoktól, hogy ez így szokás. A kelenföldi hosszú alagútnak híre volt, sok nagy szerelem kezdődött úgy, hogy a minden titokra fátylat borító sötétség leple alatt a fiú megfogta a lány kezét, vagy megcsókolta a lányt.
Futott a vonat az alagútban, zakatolt. A sötétben a zakatolás észrevehetőbb, jelenlévőbb, mint kint a fényben. János keze rebbent, aztán mégis tétlen maradt. Szemerédi János nem akart semmi olyat tenni, amivel megzavarhatta volna Karolinát, ami veszélybe sodorta volna a már sok vihart megélt, de még mindig csak a kezdeti lépéseknél tartó kapcsolatukat.
Száguldott a vonat az alagútban, az idő meg csak vánszorgott, mintha szándékosan kontrakarrírozni akarná a vonat száguldását, aztán egyszerre csak mégis világosodni kezdett, a padokon ülő alakok kontúrjai kibontakoztak, és hipp-hopp, a következő percben már kint robogtak újra a szikrázó napsütésben.
Tószegi Roland abban a pillanatban eresztette el Vadmacska kezét, és hajolt el a lány arcától, ahogy világos lett és Szemerédi János odanézett.
Nevetve kért bocsánatot.
-Ez így szokás, -mondta, -bocsika, ez egy nagyon régi babona. Tudod, ha egy fiú és egy lány az alagútban izél, ...akarom mondani...
Karolina nevetve hasba bokszolta Rolandot, és mindenki nevetett körülöttük. Tószegi Roland igazi mókamester volt, nem lehetett haragudni rá.
Ő találta ki azt is, hogy nótázzanak. A nótázással jól telik az idő vonatozás közben.
Stílszerűen az első nóta a "hegyek között" volt, abba vágtak bele. A Velencei tó felé száguldva hegyet ugyan nem láthattak se jobbról, se balról csak hullámzó vetést, szántóföldeket, repcétől sárguló nagyüzemi táblákat, tanyákat, falvakat, ökrösszekeret, facsoport közepén kanyargó poros dűlőutat, pásztorleánykát libákkal, rétet, és a rét közepén falatozó embereket, a vonat azonban pont úgy zakatolt, és robogott, mint a nótában.
Szállt az ének, és kifényesedett tekintettel a Kassai lány fújta a leghangosabban, a legszebben, Szemerédi János mindenesetre így érezte:

"Hegyek között, völgyek között
zakatol a vonat
Én a legszebb lányok közül
téged választalak
Egy a jelszónk, tartós béke
Állj közénk és harcolj érte
Hegyek között, völgyek között
Zakatol a vonat..."

Téged választalak", -mondta magában Szemerédi János. Oldalra fordította a fejét, elragadtatva nézte Kassai Karolina arcának porcelánfigura-szerűen finom félprofilját, karcsú alakját, szelíden domborodó virágmintás blúzát, két arisztokratikusan vékony kezét, melyet az ölében tartott. A vasúti kocsi ütemes himbálására vállaik időnként egymáshoz ütődtek, és ez több volt mindennél, amit a fiú valaha is remélni, vagy elképzelni mert.
Aligánál elérték a Balatont. A pályates, mélyedésben fut ezen a szakaszon, s amint kiér a vonat a mélyedésből, a dombhajlat mögül váratlanul bukkan elő a tó halványkék tükre. Csoda ez, hétköznapi csoda, melyet a Természet és az emberkéz együtt alkotott. Tószegi Roland vette észre először és nagyot kiáltott: nézzétek!"
A hallgatók felugráltak, az ablakokhoz tódultak. Lent, a töltés alatt, a fenyőfák, kicsi villák, vállalati üdülők vonala mögött ott nyújtózott a párába vesző, végtelen víztükör. Kassai Karolina és a többiek, akik még soha nem láttak tengert, azt mondták: "ó", és tengerszerűnek találták a nagy vizet, és valóban én magam, aki már sok tengerpartot bejártam, tanúsíthatom, a Balaton néha, párás, meleg napokon tényleg olyan, mintha tenger volna.

Hirtelen éhes lett mindenki, előkerültek a szalvétába csomagolt szendvicsek.
A vonat mellett iszonyatos sebességgel futott visszafelé minden. Egy-egy pillanatra feltűnt és elvillant egy kép: egy villa, egy kert, a kerítést rohamozó ugató kutya, bakterház, sorompó, a sorompó mögött autók és emberek álltak, fűzfaliget, nádas, kicsi öböl, ami majdnem a töltésig nyúlt be, vállalati üdülő kertje pingpong asztallal és pingpongozó gyerekekkel, móló, láncon imbolygó csónakok a mólóhoz kötve, horgászstég a hozzátartozó horgásszal, és fenyők, fenyők, fenyők mindenütt, melyek különös, hűs atmoszférát kölcsönöztek a rohanó tájnak.

A hallgatók ettek, ittak aztán újra énekelni kezdték a jól ismert, fülbemászó dallamú munkásmozgalmi dalokat, a Vörös Csepelt, az Amúri partizánokat, a Királyok, hercegegek, grófokat, a Leninest, amiben az van, hogy: "Lenin, a höős, ki csak néépének élt" és a többit.
A királyok, hercegek, grófok annyira tetszett mindenkinek, hogy többször is elénekelték. A paloták lerombolása, a félelmében reszkető burzsoázia vizionált képe, még az olyan retrográd, reakciós elemeket is magával tudta ragadni, mint amilyen Kassai Karolina és Molnár Zita voltak, vagy például a Pázmándi fiú, akinek az apja maszek boltos volt és így élősködő, tetves burzsoának számított a családjával együtt.
Nincs mese, ez mélylélektan, az ember beleéli magát és kész. Látja a dalok sugallta képet, a feltörekvő nagyipart, gyárakat, gépeket, kollektivizálódó, modernizálódó mezőgazdaságot lát, friss, sarjadó vetéseket, sajtárba csorduló tejet, almáskerteket, épülő, szépülő falut, sarlókalapácsos, piros zászlók alatt masírozó elégedett, boldog embereket, és látja a pénzes-zsákba kapaszkodó, az új rend ellen ágáló gaz tőkést.
Neki, és mindenkinek, aki a fejlődés menetét feltartja, akadályozza, annak, nem vitás, pusztulnia kell. A friss, az új, az életképes megmarad, a korhadó, rothadó régi eltűnik. Ez az élet törvénye. Erről szól a rend. Vadmacska persze 20 évesen nem gondolta, hogy ő az, aki korhad, rothad és visszahúz, és akinek el kell pusztulnia /ha nem is fizikai mivoltában, de mint kortünetnek mindenképpen/ -de Szekeres Jakab kétségkívül ezt gondolta róla.
Vadmacska önfeledt tudatlanságban énekelte tehát a dalt, ő fújta a legharsányabban azt a strófát, amelyikben feltámad végre az elnyomott proletár, és tűzzel-vassal felégeti a kastélyokat, az elnyomás, a szolgasors konzerváló fészkeit.

A vonat itt már minden állomáson és megállóhelyen megállt, és bár ki volt írva az ablakok alá csavarozott pléh táblácskákra: "kihajolni veszélyes", a fiúk, lányok igenis kihajoltak és integettek mindenkinek, aki észrevette őket, és hajlandó volt visszaintegetni.
Siófokon hosszan időztek, a mozdonyvezető a sínek melletti kútból vizet vételezett a kazánok számára, és amíg ez a művelet tartott, az utasok fel-le szálltak, újságot, nyalókát, fagylaltot vettek, feltöltötték kulacsaikat. Végre továbbindult a vonat, Szántód, Zamárdi, Balatonföldvár következett, egy kaptafára készült állomások, vörös-színű, Badacsonyban bányászott terméskövekből épült állomásépületekkel, ugyanolyan kövekből épültek az állomásépületek, mint amelyek a mólók körül hullámtörőként szolgáltak Kvassai Jenő mérnök úr, (anyai ágon a Poós fiúk dédnagyapja volt), elszegényedett felvidéki nemesi család sarja, az első balatoni móló építője óta.

Midőn elhagyták Balatonföldvárt, a kísérő-tanár, bizonyos Losonci Dénes végigjárta a kupékat és figyelmeztette a hallgatókat, készüljenek, Szárszó következik, majd azt követően Szemes, útjuk végcélja.
Szárszó és Szemes között végelláthatatlan nádas húzódott, a nádból vízimadarak röppentek fel, ahogy a vonat végigvágtatott a parttól alig ötven-száz méterre, kecses röptük elbűvölte Szemerédi Jánost. A fiú megbökte Kassai Karolinát, és azt mondta:
-Nézd, de szépek!
A lány rámosolygott, kinézett az ablakon, aztán visszafordult és kezét egy röpke pillanatra, rövidebb időre, mint a madarak felvillanó, majd eltűnő repülése, Szemerédi kezére téve így válaszolt:
-Gyönyörűek!
Tószegi Roland pedig kaján képpel jobbra-balra lesve megkérdezte kettejüktől, tudják-e miért tartják a lányok a nyarat a legszebb évszaknak, s miután nem tudták, felvilágosította őket: "hát, azért, mert a nyár már csak olyan, hogy itt egy fűszál, ott egy faszál."
Roland ilyen volt, Rolandra nem lehetett haragudni ilyesmi miatt
János nem szólt, Vadmacska azonban a maga szeleburdi módján visszavágott:
-Te vagy egy faszál Tószegi, csak te éppen ülsz, és Kőszegi Anita, aki szintén odafigyelmezett éppen Rolandra, rákontrázott:
"úgy van, jól mondod, ő egy faszál, csak ő most éppen ül"
Tószegi elvigyorodott, olyan aranyos-kisfiúsan, ahogy csak ő tudott, és előrehajolva hirtelen, csókjával szájon kapta Anitát.
A lány felnevetett, és körülnézett, ki látta, hogy Tószegi őt megcsókolta?
A szerelvény lassítani kezdett, a sínek mellett felbukkantak a település első házai.

Szemesen az állomásépület előtti téren fellobogózott teherautók várták az egyetemistákat, a pusztaszemesi "Micsurin" Mgtsz zöldre mázolt ormótlan járművei. Eltartott egy ideig, míg az egyetemisták felcihelődtek a platókra, de aztán némi kiabálás, lökdösődés után rend lett és mindenki elhallgatott.
-Irány Pusztaszemes! -kiáltott fel ekkor Losonci Dénes, az elől lévő teherautó lépcsőjén állva. A motorok felbőgtek, a konvoj megindult.
A rondót megkerülve a fagylaltozó előtt haladtak el, éppen rákanyarodtak a meredeken emelkedő fő-utcára, amikor egy éles, sírós leányhang túlszárnyalta a motorzajt:
-Még csak meg se fürödtünk, Istenem, még csak azt se engedték meg ezek, hogy belemenjünk a Balatonba, és lemossuk képünkről a kormot!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-02-17 16:55:53

Köszönöm, és nagyon örülök, hogy hitelesnek találod. A hitelesség kérdése nagyon fontos. Ha valaki pl. római-kori történetet ír, annak bele kell élnie magát az akkori kor hangulatába, életérzéseibe, ami nem könnyű. Lehet, hogy olyan értelemben nem is hiteles, hogy pontosan tükrözze az akkori viszonyokat, a lényeg azonban az, hogy az olvasó az író elbeszélése alapján elhiszi, hogy az a kor olyan volt, az emberek úgy gondolkodtak, beszéltek, ahogy azt az író leírta.
Mennél messzebb vagyunk időben a felvázolni kívánt kortól, annál bizonytalanabb talajon járunk. A hitelesség és a valóságosság itt már nem biztos, hogy egybeesik.
Nagyon örülök, hogy olvasod a Havasi gyopárt, és annak is, hogy tetszik!
Szia: én
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-02-16 17:05:54

Köszönöm Rozália, jól esnek kedves, elismerő szavaid.
Üdvözlettel: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-02-16 10:03:31

Nagyon élvezetesen írod le az utazást. Vidám fiatalok, akik évődnek, dalolnak. Jól visszaadod az akkori korban élők életét, körülményeit, gondolatait.
Szeretettel: Rozália

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)