Mikor minden-mindegy már,
a szavak értelmetlenül lógnak ajkainkon,
nem lüktetnek benne érzések
és hagyjuk, hogy fájjon.

Akkor menjünk el egymás mellett,
mint két idegen, lezárva a múltat,
fénytelen szemekkel átnézve egymáson,
távolban keresni valami újat.

Keresni az újban a múltat,
mi szép volt, amiért éltünk,
együtt sírtunk, együtt nevettünk,
megtalálni valaki másban.

Ne álljunk mindig tanácstalan,
mint eltévedt vándor,
ki nem tudja merre menjen
csillagtalan sötét éjjelen.

Bárcsak újra megtalálnál,
kinyitnád magányom bilincsét,
lehullna a lánc lelkemről
és újra megtanulnék szállni.

Szabadon, mint egy madár,
az eget ostromolva,
kacagva, nem sírva,
csókban összeforrva, újra meg újra.

De ez csak álom, nem a valóság,
kínban ébreszt a keserű igazság,
az ég messze van, nem szállhatok,
fentről a szépet már nem láthatom.