Nem hittem, hogy egyszer ez a nap is eljön: költözöm.
Hatalmas bőröndök a szoba közepén telve mindenféle holmival, csecsebecsével; és telve a szív az elmúlt évtizedek alatt összegyűlt emlékekkel. Ez az a perc, amikor minden múltbéli pillanat mázsás súlyként nehezedik rám, de bírni kell, amit a sorstól kapunk. Tudom, nem vagyok egyedül, lesz majd, ki segít, ha a hosszú úton e terhet vinni kell.
Így- pár órával a vonat indulása előtt- a szülővárosomat járom régi emlékek nyomában. Sietős léptekkel haladok az utcán- mintha csak a gyorsaságomon múlna, hogy sikerül-e újra rátalálnom a régi képekre; sikerül-e újra felfedeznem az eddig elfeledettnek hitt arcokat; sikerül-e újra éreznem az elmúlt tavaszok illatát. Hosszú perceken át tartó rohanás után végre a szemembe ötlik egy ismerős épület: a cukrászda, amely oly sok éven át néma szemtanúja volt vidám társaságunknak. Néhány utcával odébb a könyvtár juttatja eszembe a rohanós, vizsgázós és persze bulizós diákéveket.
A főtérre érve úgy döntök, megpihenek egy padon. Hirtelen egy csapat galambra leszek figyelmes. Békésen csipegetnek, mikor feltűnik egy magányos társuk. A finom csemege reményében csatlakozni szeretne a többiekhez, ám az ő számára már nincs hely. Így aztán tovaszáll. Talán egyszer még visszatér...
Ha tehetném, itt és most megállítanám az időt, de nem lehet. Taxi, rohanás a csomagokért, aztán megint taxi és mire észbe kapok, már a zsúfolt vonatállomáson találom magam. A sokadalom ellenére végre előtűnik a családtagokból és barátokból összeverbuválódott kis csapat. Mindannyian zavarban vagyunk és nem találjuk a szavakat. Egyik kedves barátom hirtelen ötlettől vezérelve rázendít: "Azok a boldog szép napok..."- mosolyt csalva ezzel az addig búskomor arcokra. Mire a nóta végére ér, már az egész csapat vele énekel. Meglepődött pillantások kísérik alkalmi kórusunk.
Mások könnyekkel búcsúznak, mi viszont még egy utolsó össznépi hahotázással ajándékozzuk meg egymást. Igazi HAPPY END.