HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49220

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: AngelikaFeltöltés dátuma: 2008-03-15

Progenius (regényrészlet)

"Nem hiszek az emberarcú Istenben, ezt soha nem tagadtam, hanem nyíltan kimondtam. Ha van bennem valami, ami vallásosnak mondható, az a világ szerkezetének határtalan csodálata, már amennyit a tudomány ebből felfedhet."
(Albert Einstein)




Randoron, Kr.e.133.


- Ne! Clarus! Ne vidd el! Kérlek! - könyörgött a nő, miközben a hatalmas termetű, szőke férfi kivette az éppen egy napja született csecsemőt a karjából. - Könyörgöm, ne vidd még! Baja eshet!
- Tudod jól, Wila, hogy kénytelen vagyok... Rövidesen újra magadhoz ölelheted, de addig is légy nyugodt! Mi baja eshetne, ha én vigyázok rá? - nézett szeretettel frissen anyává lett feleségére, aztán egy pillantást vetett a szobában tartózkodó másik nőre is.
Razna, asszonya szolgálója fejét lehajtva, görnyedten állt a sarokban. Tekintetét nem emelte fel egyszer sem, az pedig teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy megszólaljon. Állt, mintha ott sem lett volna. Nagy, széles háta, vaskos, izmos végtagjai nagy munkabírásról tanúskodtak. Razna jó erőben lévő asszony volt, úrnőjét, mint a pelyhet, úgy emelgette a szülés utáni gyengesége napján.
Wila nem hagyta annyiban, folytatta a kérlelést:
- Nem tudom Clarus! Balsejtelmem van, nem akarom, hogy most történjen meg a dolog! Vidd holnap, vagy holnapután... akkor már erősebb lesz, és talán ez a rossz érzésem is elmúlik...
- Sosem múlik el, Wila, amíg csak élsz. Mindig így fogsz érte aggódni - mosolygott rá a férfi. Tekintetét végigjártatta asszonyán. Wila volt a legszebb nő, akit valaha látott. De most ott, a gyermekágyban meggyötörten festett, hófehér párnája színétől sápadt arca alig ütött el. Ragyogó zöld szeme haragosan villant:
- Mondom Clarus, még egyszer. Ne vidd ma el a gyermeket!
- Nincs választásunk Wila! Nem történik semmi rossz! Hidd el! - azzal megfordult, és a nő hiába kiabált utána, nem állt meg, csak ment, karján a csecsemővel.
Még hallotta, ahogy asszonya zokogva hívja, maradását követeli, könyörög, átkozódik.
A folyosón álló őrök merev, mozdulatlan arccal néztek maguk elé, érzelmet nem mutattak. Clarus tisztában volt vele, hogy életük árán is megvédenék a feleségét, ha arra kerülne sor. Katonái olyan hű, becsületes emberek voltak, akikre nemcsak a saját, de a családja biztonságát is bármikor rá merte volna bízni.
Az udvar felé tartott, fehér, puha takaróba bugyolált, egynapos gyermekével.
Szerette az asszonyt. De ez a leány, aki az ő teste, az ő vére sokkal fontosabb volt minden másnál, a szerelemnél is. Bármennyire is keményen, és céltudatosan haladt előre, egy halvány félelem az örömét - melyet a kislánya születése felett érzett - beárnyékolta. Tudta, hogy a gyermeke élete veszélyben van, hiszen Nex az írmagját is el akarta pusztítani. Különösen, hogy ez a csecsemő nem más volt, mint Wilával közös szerelmük gyümölcse, s ez a tudat nyilván rettentő dühöt és fájdalmat okozott Nexnek.
Sok idő telt el azóta, hogy Wila a két férfi közül Clarust választotta. Ugyanazt a nőt akarták mindketten, de Wila csak az egyikre nézett szerelemmel. Nextől félt, taszította erőszakos természete, és féktelen hatalomvágya. A sokkal szelídebb, ugyanakkor testben és lélekben roppant erővel bíró, tiszta kék szemű Clarus ellenben lángra lobbantotta a szívét.
Nex nem fogadta el a vereséget. Soha nem fogadta el, ha kudarcot vallott, akár nőről, akár másról volt szó. Bosszút esküdött a szerelmesek ellen, s ettől a bosszútól féltette a gyermekét, mert tudta, hogy a másikat gyilkos vágy hajtja. Nem törődött asszonya könyörgésével, végigsietett a hosszú folyosón, melyet a falon sorakozó fáklyák világítottak be, és kilépett az épületből. A fából és agyagból épített vár belső termeiből a tágas, döngölt udvarra ért, ahol Tora, a rabszolgája állt két, útra felkészített lóval. A paripák díszes felszerelése megcsillant a napfényben. A szolga olajosan barna arca tiszteletet sugárzott, amint az urára nézett. Átvette a gyermeket, míg Clarus felült fekete csődörére, majd visszaadta az apának, s ő maga is nyeregbe szállt. Elléptettek a várban sürgölődő emberek között - többségük katona volt - és amint az őr kinyitotta előttük a vastag, tölgyfából épített, betörhetetlennek tűnő kaput, ők kivágtattak rajta. A vár körül elterülő zöld fűvel és színpompás virágokkal tarkított mező után nem sokkal következett a rét tökéletes ellentéte, a sötét, szinte áthatolhatatlan erdő. Oda igyekeztek. A rengeteghez érve érezhetővé vált a két férfi feszültsége. A fák fenyegetően magasodtak az ég felé, a fény szinte egyáltalán nem jutott be közéjük. Clarus karjában hirtelen felsírt a gyermek, mintha megérezte volna apja idegességét. A férfi szolgájára nézett:
- Menj előre Tora, és vágd az utat!
Tora törte az ágakat, szabaddá téve az ösvényt urának és gyermekének a sűrű növényzeten át, hogy eljussanak céljukhoz, az erdő közepén található tisztásra. Olyan sötét volt, akár éjszaka, alig látott valamit a két lovas. Először jártak erre mindketten, és nem tudták pontosan, hogy mi vár rájuk. Clarus nem gyújtott fáklyát, nem akarta veszélynek kitenni kis csapatát. Nex gyilkosai itt ólálkodhatnak, hisz lételemük a sötétség. Lassan haladtak, a szúrós, rosszindulatú növények úgy benőtték a csapást, hogy Tora alig tudta szétvágni őket. Szürkés színű vászonruhájába itt-ott beleakadtak az ágak, szaggatták az ingét, de törtetett előre, uráért bármire képes lett volna. A gyermek már nem sírt. Clarus néhány csitító szavára elhallgatott, csendben hagyta, hogy apja oda vigye, ahová csak akarja. Hosszú idő telt el, mire megérkeztek a tisztásra. A fény a fák levelein át, szűrten világította meg a sima kis területet, melyen álltak. Clarus a lován maradt. Az apró rét közepére léptetett, kibontotta gyermekét a pólyából, és meztelenül, láttatva leány jegyeit feje fölé emelte a csecsemőt.
- Ator! Keron! Vida! - kiáltotta.
Már nem tartott Nex embereitől, erre a mezőre nem merne lépni egyik gyilkos átokfajzat sem, ők csak az erdőben veszélyesek. - Ator! Keron! Vida! - kiáltotta újra, még hangosabban. A környező fák között megmozdultak a bokrok. A fekete erdőből vadállat mozgásának hangjára emlékeztető zaj hallatszott.
- Ator! Keron! Vida! - hangzott fel újra a hívás. A sötétből egy pillanatra felvillant egy arc, egy borzalmasan csúf rémpofa. Tojás alakú kopasz fej látszott, beesett, fekete szemekkel. Hegyes, hús-szaggatásra alkalmas fogait úgy vicsorította rá Clarusra, mint egy ragadozó. Nem lépett ki a fák közül, megtorpant a tisztás szélén. Soha nem merte volna a druidák földjére tenni a lábát.
- Takarodj innen, undorító szörnyeteg! - bömbölt rá a férfi, s szabad kezével kirántotta kardját a hüvelyéből. Lovának véknyába vágta a sarkát, és egy pillanat leforgása alatt a vicsorgó előtt termett. Felemelte az éles pengét, és a kopasz fej felé sújtott. Azonban fél úton megállt a keze a levegőben. Lova lábánál szánalmas pofával reszketett a csúnya, természet hulladéka emberfajzat, beesett szeme könyörögve tekintett a nagydarab, szőke férfira. Clarus nem ölte meg. Soha nem ölt védteleneket. Karjában gyermeke meg sem mozdult, egy hangot sem adott ki.
- Kotródj! - szólt rá, majd visszavezette lovát a tisztás közepére.
Tora fenyegetően meredt az alakra, aki gyorsan, ahogy jött, úgy el is inalt a sötétségbe.
- Meg kellett volna ölnöd, uram! - szólalt meg a rabszolga, bár nem lett volna szabad véleményt nyilvánítania ura előtt. Ezért más már levágta volna a fejét. Clarus azonban nem szerette az értelmetlen vérengzést. Megvédte a tulajdonát, megvédte asszonyát, gyermekét, az ártatlanokat és elesetteket, de nem gyilkolt a gyilkolás öröméért. Tora közel állt hozzá. Inkább a barátja volt, semmint a szolgája. Együtt nőttek fel.
- Tudom, hogy mire gondolsz. Mégis jól cselekedtem.
- Elviszi leányod hírét Nexnek. Mire itt végzünk, tele lesz az erdő az elfajzottakkal... - mondta Tora elkeseredetten. Néha nem érette Clarus nagylelkűségét. Hirtelen zaj hallatszott a sűrű felől, újra életre kelt a sötétség. A két férfi védekező állásba helyezkedett, várva az esetleges támadást, bár tudták, hogy a szent mezőn nem jöhet a közelükbe senki. A zaj erősödött. Körben, mindenfelől hallani lehetett, hogy jönnek... Váratlanul három férfi lépett ki a mezőre, három irányból. Hosszú, fehér ruhájuk a földet súrolta, hófehér szakálluk az övükig ért. Öregek és hajlottak voltak, a legfiatalabb is legalább száz éves lehetett, de hatalmas erő sugárzott belőlük.
- Ator, Keron, Vida... - mondta halkan Clarus, és leszállt a lováról. Testtartásából ítélve mélyen tisztelte a három idős embert, fejét meghajtotta előttük.
- Ő a gyermekem, druidák - mondta, és feléjük nyújtotta a kisbabát, aki újra felsírt. - Azt akarom, hogy vonjatok köré védőpajzsot!
- Sokat kérsz Clarus! - szólalt meg Vida, a legöregebb. - Mit adsz cserébe azért, ha megadjuk, amit kérsz?
- Régóta azt akarjátok, hogy felajánljam a kardomat az Ügyeteknek, hát most megkapjátok...
- Tudod, hogy mit vállalsz ezzel? - simított végig a szakállán Keron.
- Tudom - mondta halkan Clarus.
- Ettől a naptól fogva az életed nem a tiéd, egyetlen feladatod lesz, megdönteni Nex hatalmát, és világunk lakóinak életét békés mederbe terelni. Érted? Önző, saját vágyaid megszűnnek, csak a feladat lesz, a cél, és az eszközök, melyekben nem válogathatsz, ha győzelmet akarsz aratni. Márpedig akarsz, hisz ez lesz mostantól az életed... Akarod hát, hogy leányod védelmet nyerjen?
- Igen, akarom druidák! A döntésem végleges. Mielőtt idejöttem végiggondoltam a jövőmet. Tisztában vagyok azzal, hogy ezentúl minden másnál fontosabb lesz számomra a küldetésem. Adjátok meg a védelmet a leányomnak!
- Nem akarsz várni egy fiú leszármazottra? - kérdezte Ator, a legfiatalabb.
- Nem. Ő lesz a Progenius. Okos lesz, mint egy druida, erős, harcos, mint egy férfi, és szíve lesz, mint egy nőnek.
- Milyen nevet adtál neki?
- A neve Clara. Tisztaságot, fényt jelent.
Vida bólintott, és átvette a gyermeket Clarustól.
A három druida az ég felé emelte Clara apró, meztelen testét, és ősi szavakkal vontak köré gyűrűt.

"Alkova manda, et erona, erona manda, et inota, koruna rovan eroname rinna."
(Erős leány védett légy, védett leány igaz légy,
köréd vonjuk védelmünk gyűrűjét.)

Ezt kántálták a druidák egyre gyorsabban, egyre hangosabban. Már nem lehetett érteni a szavakat, egybefolyt az ősi igesor. A druidák szeme elsötétedett, pupillájuk kitágult annyira, hogy szemük szivárványhártyája megszűnt. A gyermek kacagott és kalimpált a kezekben, miközben áttetsző, indigókék pajzs vette körül, ami abban pillanatban láthatatlanná vált, amint a három öreg abbahagyta a kántálást. Lassan leengedték Clarat, és visszaadták az apjának.
- Most már védett - mondta nagyon fáradt, elcsigázott hangon Keron. - Ő a Progenius, aki minden erődet, és tudásodat örökli, hogy aztán a leányának tovább adhassa, aki szintén örökíti a következő leányban. Így az idők végtelenségéig a leszármazottaidé lesz az erő, hogy arra használják, amire rendeltetett.
- A védelem azonban nem öröklődik, ugye tudod? Ez egyedül a te lányodé. Az unokád körül már nem lesz pajzs... - emelte fel a kezét figyelmeztetően Vida.
- De addigra Nex már halott lesz... - tekerte be újra pólyájába a gyermeket Clarus. - Köszönöm druidák! Tudom a kötelességemet!
A szőke óriás felpattant a lovára, és Torára pillantott.
- Nehéz utunk lesz Tora. Hozd te Clarat, neki már nem eshet bántódása! Én megyek elől... - mondta elszántan, a csecsemőt átadta szolgájának, kivonta mindkét kardját, és lovát erős térdével irányítva benyargalt az erdőbe, hogy mindenkit, aki az életükre tör, lekaszaboljon. Többé már nem lehetett könyörületes az ellenségeivel. Kardja erejét feláldozta a lánya biztonságért, és egy Ügyért. Egy olyan Ügyért, melyet a lányától függetlenül is jó ideje közel érzett a szívéhez...

***

Nex fel-alá járkált a teremben. Léptei döngtek a kőpadlón. Hirtelen megállt. Robosztus termete ijesztően magasodott a lábánál reszkető emberroncs fölé.
- Ármány! Te nyomorult féreg! Mi a fene történt? Ötvenen nem tudtatok kettőt legyőzni?
- Bocsáss meg, uram, bocsáss meg! Nem tehetek róla! Olyan hatalmas ereje van a szőke démonnak, amilyet el sem tudtam képzelni! Mindenkit levágott, aki az útjába került! - nyüszítette a kopasz elfajzott könnyes szemmel.
- Mindent nekem magamnak kell megtennem? Minek tartalak téged, meg az ocsmány fajtádat, ha semmire nem vagytok jók? - dörgött a fekete férfi, majd elkapta a korcsot, és nyakánál fogva megemelte:
- Takarodj a szemem elől te hitvány állat! Örülj, hogy életben hagylak! - azzal mint egy koszos macskát, kidobta az ajtón.
Nex megfordult, és fölemelte a fejét. Fekete, csimbókos haja a háta közepét verte, amint nagy, kemény arcát az ég felé fordította, majd felkiáltott:
- Alian! Gyere ide asszony! - harsogta.
Rövidesen nyílt az ajtó és belépett rajta egy nő. Megállt egy pillanatra, hogy felmérje ura hangulatát. Karcsú, magas termete királyi vérről árulkodott, arca szabálytalan volt, vonásai mégis különleges, buja harmóniában egyesültek. Nyugodt, kecses léptekkel közeledett a férfihoz, aki kinyújtotta felé a kezét, majd derekát megmarkolva magához rántotta. Belefúrta fejét Alian barna hajába, és halkan mondta:
- Rossz napom van Alian, vidíts fel!
- Mit parancsolsz uram? Mit tegyek? - kérdezte a nő szolgálatkészen.
Remekül bánt a kegyetlen nagyúrral. Ezért lehetett már hónapok óta az első ágyasa. Okos volt, varázslatos, és kíméletlen. Vérszomja vetekedett uráéval. Nex gyakran beszélt neki a terveiről. Megbízott benne.
- Énekelj Alian! De előbb hozass bort! A hálóterembe!

Nex elhevert a hatalmas ágyon, s maga mellé vonta a nőt a párnákra. Alian halkan dúdolni kezdte ura legkedvesebb dalát.
A férfi arca lassan megnyugodni látszott, vonásai ellágyultak, ahogy ágyasára nézett. Majdnem szerette, majdnem jobban szerette, mint a vért. Megszakította a dalt.
- Csődöt mondtak a fajzatok az öcsémmel szemben - mondta letörten. Alian figyelmesen hajolt közelebb.
- Ármány nem végzi túl jól a dolgát uram - szólt halkan.
Gyűlölte a korcsokat. Undorodott tőlük.
- Valóban nem - hagyta helyben Nex. - De hűséges kutyák egytől egyig. Kár lenne kiirtani őket, hiszen annyira szeretnek ölni...
Clarus ellen mégsem tehetnek semmit!
- Az öcsémnek hatalmas ereje van. A druidák segítik - rázta meg busa fejét a férfi.
- Wila tehet mindenről, ő beszélte tele a fejét! Te elhalmoztad, a zsákmány felét neki adtad! Így hálálja meg a jóságodat - simogatta a férfi fekete szakállát.
- Így igaz! Erre ő? Ellenem fordult! - öklözött bele vadul a levegőbe Nex. Aztán a nőre nézett:
- A hatalmamra fáj a foga. Azt követeli, hogy ne hódítsunk többet, ne zsákmányoljunk aranyat, hogy telepedjünk le és túrjuk a földet! Mondd! Megőrült vajon? Ezentúl tereljek kecskéket? - nevetett fel csúnyán és felpattant a párnákról. - Inkább a halál! Nem arra születtem, hogy barmokat őrizzek! Én a világ ura akarok lenni, az egész világé! Hatalmas hadseregem van, hű katonáim, regiment szolgám, és ha ahhoz, hogy uralkodhassak, harcolhassak, hódíthassak meg kell ölnöm a saját édes öcsémet, akkor megteszem...! Wilának, annak a kígyónak pedig a saját kezemmel fogom átvágni a torkát, hogy lássam, ahogy kifolyik a vére, mint az áldozati báránynak... - kacagott fel újra kegyetlenül. Nagy kortyokban nyelte a bort ezüst kupájából, hagyta, hogy egy része a szakállára folyjon, aztán eldobta az üres serleget, és az asszonyhoz fordult:
- Bármekkora ereje is van Clarusnak, érted Alian? Bármekkora, az enyém még hatalmasabb lesz! Ha kell, druidát ölök, arannyal és vérrel szerzek katonákat, de nem hagyom, hogy a galamblelkű öcsém keresztezze az utamat. Esküszöm, hogy a világ az enyém lesz, nem állhat az utamba sem Clarus, sem a kölyke! Alian átszellemülten mosolygott urára. Szerelmes volt ebbe a fékezhetetlenül vad és könyörtelen emberbe. Nex arcán hirtelen gyilkos mosoly jelent meg.
- Menj most asszony! Küldd be az egyik szüzet! A szőkét! Amelyik hasonlít Wilára!
Ragyogott a szeme a rá váró élvezet gondolatára. Alianra nem pazarolt több pillantást, természetesnek vette, hogy teljesíti a parancsát.
- Igen, uram - állt fel Alian az ágyról, majd csendesen kisétált a hálóteremből, hogy megkeresse azt a szerencsétlen nyomorultat, akin a férfi ki fogja tölteni a dühét.


Randoron, Kr.e.100.


Erősen tűzött a déli nap. Nyár végén járt az idő, aki tudott, a fák árnyékába húzódott. Nagy szükség lett volna esőre, a kegyetlen szárazság tönkretette a termést. Clara egy terebélyes tölgyfa alatt ült. Térdét a melléhez húzta, fejét ráhajtva, mint egy elveszett gyermek, szomorúan meredt maga elé. Szőke hajzuhataga a földig omlott beterítve a hátát, mint egy könnyű takaró. Felemelte a fejét, és tekintetét a vár felé fordította, mely egészen közel volt árnyat adó fájához. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből, s folyt végig szabályos, szép arcán. Meg sem próbálta letörölni. Lova mellette legelészett, békésen, tudomást sem véve gazdája bánatáról. Váratlanul nyílt a vár kapuja, s egy lovas vágtatott ki rajta, egyenesen Clara felé véve az irányt. A lány az öklével elmorzsolta a következő könnycseppet, és gyorsan megdörgölte az arcát a tenyerével, hogy elrejtse gyengeségét. Ő volt Clarus lánya. Nem engedhette meg magának, hogy egy szolga sírni lássa. Felállt, és felpattant a fehér csődörre. Már a nyeregben ült, tökéletesen nyugodt vonásokkal pillantott az érkezőre.
- Mi történt? - kérdezte Clara teljesen fölöslegesen, hisz maga is tudta, hogy miért vágtatott hozzá ilyen sebesen a szolga.
- Sürgősen jönnöd kell, atyád hívat! - mondta a férfi, és nem nézett úrnője szemébe.
Clara nem válaszolt. Belevágta sarkantyúját paripája véknyába. A sebes vágtázástól felé csapódó levegő egy cseppet sem hűtötte lángoló arcát, a könnyek marták a torkát, a gyomra görcsbe rándult. A várba érve ruganyosan, férfi módra ugrott le lováról. Körül sem nézett, úgy rohant be az épületbe. Nem vette észre azt sem, hogy kislánya, Clara, Raznával, az öreg dajkával egy apró padon ücsörög a fal tövében, és egy margaréta szirmait számolják. Végigfutott a fáklyákkal megvilágított folyosón, hófehér, derékban húzott, hosszú uszálya szinte úszott utána.
Kivételesen női ruhát öltött felkelés után. Úgy érezte, hogy aznap egy másfajta, sokkal nehezebb és fájdalmasabb harcot kell megvívnia, mint addig bármikor. Megtorpant apja hálóterme előtt. Nem lépett be azonnal. Aztán összeszedte az erejét, és kinyitotta az ajtót. Szeretett férjével találta szemben magát. Clara űzötten nézett szerelmére. A megtermett, jóképű férfi végigsimított felesége homlokán, aztán a nyakán, majd a karján. A mindig oly nyugodt, megfontolt Dernis arca fájdalomról tanúskodott. Harcban edzett lelke nehezen viselte apósa haláltusáját, pedig ezer halált látott már. Clarus azonban nemcsak az apósa, de a barátja is volt.
- Téged hív Clara! Én már elbúcsúztam tőle - mondta Dernis szomorú hangon. - Menj! Öleld meg atyádat utoljára.
Clara száraz szemmel lépett be a hálóterembe. Apja fehér takaró alatt feküdt, nagy, erős teste mit sem árult el arról, hogy közeleg a vég. A nő az ágyhoz sietett. A szolgák elhátráltak a fekhelytől. Clarus ránézett a lányára, kék szeme lázasan csillogott. Felemelte a kezét.
- Gyere Clara, hajolj ide egészen, mert nem tudok hangosan beszélni - intett.
Clara szinte ráborult atyjára, fülét a szájához tette, hogy minden szavát pontosan hallja.
- Leányom! - kezdte reszkető hangon a férfi. - Tudod jól, hogy te vagy a Progenius, a leszármazott, akinek tovább kell harcolnia azért, hogy Nex utódjának elvetemült törekvéseit megállítsa. Tudod azt is, hogy a te leányodnak, a kis Claranak a helyedbe kell majd lépnie. Azonban nem mindegy, hogy mikor. Most harminchárom éves vagy. Amikor a leányod ugyanennyi idős lesz, át kell vennie a feladatot - mondta az idős ember, és megragadta lánya kezét.
- Nem mondhatod el a kis Claranak, hogy mi vár rá, élje csak kellemes, nyugodt életét addig, amíg lehetséges. A testét azonban készítsd föl, úgy, ahogy te felkészültél a feladatodra.
A férfit köhögés rázta meg.
- Én meghalok, és nem tudok veled együtt harcolni Nex sötét papjai ellen, de felkészültél, nem féltelek. A druidák örökösei mindenben segíteni fognak téged, és a te utódaidat is. Míg nem leszel erőd teljében, ők vigyáznak rád és majdan a leányodra is...
Távolabb tolta Clarat, hogy a szemébe nézhessen. A lány könnytelenül nézte atya arcát, melyre a kemény, hadban eltöltött élet ráírta a történetét.
- Jegyezd meg jól, amit most mondok! - folytatta erősebb hangon. - Örökké, amíg világ a világ a mi leszármazottaink fogják őrizni a Földön az egyensúlyt. Amikor megszülettél, a druidák védőpajzsot vontak köréd. Ennek az ára az volt, hogy életem végéig az Ügyüket szolgálom. A testvérem ellen fordultam, mert hittem benne, hogy Nex a velejéig gonosz, kegyetlensége és világuralmi vágyai megbontották az elméjét. Emberek ezreit gyilkolta le, csak azért, mert örömét lelte a vér látványában. Nem engedhetjük, hogy egy ilyen ember uralja a világot! - kiáltotta. Átszellemült, mintha nem érezné a fájdalmat, ami a bensőjét marta hetek óta.
- De nem hagylak el. A druidák gondoskodtak róla, hogy még a túlvilágról is vigyázhassam az Ügyet. Menj a ládámhoz leányom! - mutatott erőtlenül az ágy végében álló nehéz tölgyből készült ládára. Nyisd fel a tetejét, és nyúlj le az aljára. Találsz ott egy szelencét. Clara követte atyja utasításait, és kivette a kis dobozt a ládából. Döbbenten csodálta a gyönyörű kazettát, melyet a legszebb drágakövekkel rakott ki készítője.
- Csodaszép... - mondta áhítattal.
- Igen, az - válaszolta Clarus - Gyere ide!
Clara engedelmeskedett atyja parancsának, és visszaült az ágy szélére.
- Nyisd ki! - szólt az újabb utasítás.
A lány felnyitotta a szelence míves fedelét. Belenyúlt, és kivett belőle egy aranyláncot, melyen a medál két egymást keresztező kardot mintázott.
- Ez a tiéd Clara, a Progeniusé. Amikor a leányod harminchárom éves lesz, add át neki, ahogyan majd ő átadja az ő leányának. Tedd a nyakadba, és addig ne válj meg tőle! Csukd le a ládikát! - mondta Clarus, hangja egyre erőtlenebb lett.
- Mostantól csak akkor emeld fel a fedelét, ha szükséged van rám.
- Nem értem Atyám! - rázta a fejét Clara.
- Majd megérted leányom! Ez egy átjáró a két világ között, de most még ne nyisd ki, mert olyasmit is láthatsz, amit nem szeretnél... Egyelőre nem tudlak megvédeni odaátról, hiszen - ha már nem is sokáig - de még itt vagyok - mosolyodott el halványan fájdalma ellenére a férfi. - Ezt a szelencét is add a leányodnak a harmincharmadik születésnapján.
Arcát hirtelen eltorzította a kín.
- Megjegyezted, amit mondtam?
- Igen Atyám! Megjegyeztem - mondta Clara elszántan, ugyanakkor nagyon szomorúan. Tisztában volt vele, hogy atyja halálával az ő élete is más mederbe terelődik, és saját, önző vágyait felváltja egy magasabb cél, egy magasabb érdek, az egyensúly megtartása, a gonosz erők üldözése, és az emberi életek védelme - Igen Atyám. Tudom, hogy mit kell tennem! - ismételte meg előbbi szavait határozottan.
- Jól van Clara. Elhiszem... - mormolta Clarus, és lehunyta a szemét. - Nagyon elfáradtam, most pihennem kell...
Clara orcáján végiggördült egy könnycsepp, mely ráhullott az idős férfi homlokára. A hadúr vonásai azonban meg sem rezdültek, arcáról eltűntek a fájdalom barázdái...


Megjelenik: 2008 március

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Myrthil Tiller
Regisztrált:
2007-12-06
Összes értékelés:
225
Időpont: 2008-09-29 20:13:25

Kedves Angelika!

A következő mikorra várható? Anyukám állandóan rágja a fülem. Ő már vagy tízszer elolvasta, nagyon tetszett neki :-)
Myrthil

ui.: Ismerős a helyzet a szerkesztő hiányáról :S
Alkotó
Regisztrált:
2008-03-13
Összes értékelés:
3
Időpont: 2008-09-25 15:31:16

Kedves Myrthil!

Nagyon örülök, hogy tetszett, bár így utólag már én is látom, hogy mennyire tele van szerkesztési hibával, ami nem csoda, hisz nem volt szerkesztőm. :-( A pénzhiány sajnos itt ütközött ki leginkább.
Köszönöm a bíztatást, remélem, hogy a következő regényem kevésbé lesz amatőr. :-)
Alkotó
Myrthil Tiller
Regisztrált:
2007-12-06
Összes értékelés:
225
Időpont: 2008-04-30 11:23:52

Kedves Angelika!

Volt szerencsém a teljes könyvet végig olvasni. Nekem nagyon tetszett! A történet érdekes, pörgős és meglepetésekkel teli.

Viszont sok helyen találtam benne szerkesztési hibát. Például egy bekezdésen belül ketten is beszélnek, és nehéz volt elkülöníteni, hogy éppen azt most ki is mondta.

És pár szóismétlést is észrevettem....

De ezek olyan elenyésző hibák, amíg nem csökkenetették azt az élményt, amit a könyv olvasása nyújott. Csak így tovább! Izgatottan várom a folytatást!

Legutóbb történt

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Emlékszel? című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) A szívről című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

történetmesélő alkotást töltött fel A hóember álma címmel a várólistára

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Szergej Sztrelec: Ennyi volt címmel a várólistára

Tóni bejegyzést írt a(z) J. W. Goethe:Weihnachten című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)