Ha majd elnémulnak a zúgó harangok
belülről, csendesen egy új élet fakad,
a megszentelt barka erejéből
zárt szívedet kitárod,
hogy az életnek te is átadd magad.

Ha majd felnézel a keresztként ácsolt fára,
melyről egy szerető tekintet néz rád
holtan, szemlehunyva,
szemedből könnycsepp hull alá, s leked megtisztul,
megállsz megnyugodva.

Ha azt érzed, hogy kereszted túl nehéz,
felfogod, hogy terhed ne egyedül hordjad,
belső melegség izzó parázsként járja át lelkedet,
értelmet kap számodra a holnap.

Ha feltekintesz magasan az égre,
hol felhők takarják el a Napot
szívedben új reménnyel telve
Köszönj meg bátran mindent, mit adott!