Anyám kéket ígért,
olyat, amilyet csak az ég szülhet
s a vadludak felhőkre feszültek;
csapzott szárnyuk ón-palástot bontott,
ívbe vonva egy végtelen pontot.

Anyám pirosat ígért,
akár az alkony pislantó karja
s virág-esőben csüggött a nappal;
a bíborszín királyliliomok
zsenge szirma pajkos csókot dobott.

Anyám zöldet ígért,
mint a kőszobrokat őrző inda,
s a régi romokat gyengéd, ritka
lián-levél fonta körbe dúsan,
öreg koszukat semmivé zúzta.

Anyám sárgát ígért,
akár a tavasz derűs illata
s a kis nárciszok furcsán villantak;
kecses gömb-kelyhük bókolva ringott,
úgy tűnt, féltve egy hajnali titkot.

Anyám feketét ígért,
hasonlót az éj-függöny zordjához,
s talán a fény igéje elátkoz,
ha nem kel ezer kobold katona
ősi esküvel értem harcolva.

Anyám fehéret ígért,
mint a vitorla, melyről énekelt
s a békés látomás életre kelt,
hogy elvigyen egy hosszú, szép útra,
el innen...örökre messze...túlra.