HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-03-29

Havasi gyopár 67.

6.



Ki tudja, hogy romlanak el a dolgok, de elromlanak, az egyszer biztos. Végül minden elromlik. Nekünk amerikaiaknak van erre egy jó szavunk a "spoilt", ami sokkal plasztikusaban fejezi ki a jelenség lényegét, belső immanens sajátosságait, a romlás mikéntjét és folyamatát, mint a magyar megfelelője. Csak kimondjuk, hogy "spoilted" s már látjuk is azt a dolgot, amire gondolunk, a maga dialektikájában szétesve, tönkremenve. Csetényi Barna, ez a cinikus, úriembernek mutatkozó kis mini-szörny a vállát vonogatja és vigyorog. Azt mondja, nem is volt semmi olyasmi, ami elromolhatott volna, még el se kezdődött semmi, és, ami el se kezdődik, az ugyan, hogy romolhat el?
Hosszan ecseteli a semmit: János két év alatt összesen háromszor találkozott Kassai Karolinával, mind a három találkozás az ugynevezett "véletlen, vagy akaratlan találkozások" kategóriájába tartozott, az első alkalommal azon a fagyos kora-délutánon a Keletitől visszafele jőve beszélgettek nem egészen egy órácskát, aztán tavasszal a Múzeumkertben tíz-tizenöt percet, és végül Szemesen, a nyári éjszakában egy fél éjszakát, az is azért nyúlt olyan hosszúra, mert elment a teherautó. Na, ezek voltak a kettejük kapcsolatának legkiemelkedőbb eseményei. Ezeken kívül igazából nincs semmi. Párszor egymásra néztek, szemeztek. Ártatlan mulatság, igazi tartalom, igazi mondanivaló nélkül. "Hát ez bizony a semmminél is kevesebb" -nevet rám az elegáns, őszes-hajú kicsi úr, és vidori-mord pofával kávét rendel.
"Ez az alig semmi romlott el uram" -cukkol tovább. Mulat rajtam, tudja, hogy én a szerelemről akarok írni, kárörvendő kedéllyel mazsolázik az én balsikeremen.

Ki tudja, hol, mikor, hogyan romlanak el a dolgok?

Először az idő romlott el. Öt napon keresztül esett az eső, és hűvös szelek járták a Domságot. Dolgozni persze akkor is kellett, a termelés nem állhatott le. Átázva, átfagyva küszködtek a sárban, csúszkáltak, elestek, összekenték magukat. Kovács Imre tajtékzott, hogy a munkatermelékenység mutatói visszaesnek és, hogy a tev-cékitűzést nem tudják tartani. A terv-cékitűzés tartása esszenciális fontosságú volt, unos-untalan hangoztatta, és fenyegetőzött, megvonja a kimenőt az egész társaságtól, az egész lusta disznó társaságtól. A harmadik naptól a nagysátor több helyen is kezdett beázni, a víz becsurgott, egyenest az ott alvók nyakába. A lányoknál egy fokkal jobb volt a helyzet, ők legalább kőépületben laktak, bár meg kell jegyezzem, a kőépület födéme is áteresztette egy ponton a vizet, volt egy éjszaka, amikor a lányok hajnalig azzal foglalkoztak, hogy vödrökbe meregették a kőről, rongyokat áztattak bele, majd a bokáig érő fekete lében térdükön csúszkálva a rongyokat a vödrökbe csavarták.
Hétfőtől péntekig szakadt. Péntek délután kezdett felszakadozni, az anticiklon elvonult, mérges, szelektől űzött fekete felhőfoszlányok közül ki-kisütött a nap.
A géppisztolyos lövészetet szombaton és vasárnap megtartották kinn a lőtéren, a hallgatóknak a fekvő testhelyzetben történő tüzelésnél bele kellett feküdniük a tócsákba. Ötven méterről tüzeltek a közelharcra való dobtáras PPS géppisztollyal az álló mellalakra, Vadmacska ebben is a legjobbnak bizonyult, a fiúkat is utcahosszal verte, mind az álló, mind a fekvő testhelyzetben ő lett az első. Azon a hétvégén nem kaptak kimenőt, a tervezett programok elmaradtak. János és Karolina így hát nem kereste fel a szemesi temetőben József Attila sírját, és a templom-látogatás is a távol ködébe csúszott, a "majd egyszer" bizonytalan kimenetelű demagógiájába. Ebédkiosztás után a fiúkat visszavitték Makkosra, ott aztán a délután hátralévő részében csinálhatott mindenki, amit akart. Tószegi persze kivételes helyzetben volt, ő azon a hétvégén is kibulizta magának a táborvezető motorkerékpárját és szombat délután Földvárra, vasárnap délután pedig Fonyódra vitte kirándulni Molnár Zitát és Kassai Karolinát. Azt mesélték a lányok később, hogy Földváron fagylaltoztak, Fonyódon pedig dobostortát ettek. Vadmacska becsomagoltatott egy szeletet, hazavitte Pusztaszemesre és megkínálta Agárdi Margitot és Tanács Brigittát.
A hétfőről keddre virradó éjszaka eltűnt a púpos Pázmándi. Különös, megmagyarázhatatlan, félelmet keltő eset volt. Többen látták, és meg is esküdtek rá, hogy előző este szépen, rendben bement a sátorba, és lefeküdt a többiekkel. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. Lehet, hogy akik látták bemenni és esküdöztek, hogy igen, tényleg bement, tévedtek, vagy szándékosan ferdítették el a valóságot. A rendőrségen az egyik tanú, Csetényi Barna egészen pontos leírást adott az eltűnést megelőző eseményekről, világosan és érthetően beszélt, elmondta, hol, ki mellett ült Pázmándi a vacsoránál, kivel beszélgetett, mit csinált étkezéstől takarodóig. Egyetlen dologról hallgatott, lehet, hogy nem figyelte meg, vagy nem tartotta fontosnak megemlíteni, nevezetesen, hogy Pázmándi azt a másfél, uszkve két órát heveny beszélgetéssel töltötte, Keresztes Fricivel és Németh Barnával beszélgetett a többiektől egy kicsikét távolabb, a két műegyetemistával, akik motorbiciklivel jöttek le Makkosra, szép, fekete, vadonatúj Pannóniával, kifejezetten azért jöttek, hogy találkozzanak Pázmándival, sőt, így helyesebb: hogy tanácskozzanak. Csetényi azt is elhallgatta a nyomozótiszt elől, hogy a motorbiciklis fiúk aztán áthajtottak Pusztaszemesre, és a lányok táborát is felkeresték. Nem tartotta szükségesnek beavatni a helyi hivatalnokokat, kivel, kivel nem találkoztak odaát, és miről folyt a szó.
Csetényi Barna sokkal többet tudott ezekről a dolgokról, mint bárki sejtette. Ha akarta elmondhatta volna, hogy Pázmándi mindkét szülője, az apja és az anyja kistisztviselőként keresi kenyerét, megvetett, lesajnált beamterként. Mindketten az Állami Biztosítónál dolgoztak, a központban, az Üllői út 1.-ben, abban a hatemeletes reprezentatív palotában, ami a felszabadulásig a Gazdák Biztosító Szövetségének a székháza volt. A Pázmándi szülők korábban a Gazdák biztosító társaságnál voltak alkalmazva, a férfi az életbiztosítási osztályon volt csoportvezető, a nő a vagyonbiztosítási részlegen tevékenykedett. Még korábban mindketten a Magyar Hollandinál voltak, ezt megelőzően meg az Első Magyarnál.
Mint hozzáértő embereket, az új rezsim megtartotta őket, a munkáskáderek beilleszkedése az első időben eléggé döcögősen ment, el kellett a háznál a Pázmándi házaspár szaktudása, tapasztalata. A káderlapjukra vastag piros ceruzával rá volt vezetve: "MEGBÍZHATATLAN", ettől eltekintve azonban különösebb bántódásuk nem esett, még jutalmat is kaptak időnként április negyedikén a felszabadulás ünnepén, vagy november 7-én a dicsőséges nagy októberi szocialista forradalom soros évfordulóján.
A racizások idején az ő nevük is szóba került, rajta voltak a listán, amit a párttitkár a vezér elé felterjesztett, Köves elvtárs azonban mindkettejüket kihúzta és ordítva közölte a jelenlévő főelvtársakkal, hogy "ha maguk itt mindenkit kirúgnak, aki ért a dolgokhoz, magukat fogom az akták elé verni, megértették!"
A vezérről később az a pletyka járta, hogy a forradalom /ellenforradalom?/ győzelmét követő napok egyikén, amikor a rend már helyreállt, s a kollegák és kolleganők az irószatalaik előtt ülve végezték napi munkájukat, bement egykori hivatalába, felkúszott a hátsólépcsőn a másodikra, beszerénykedett egykori titkárságára, és esengve, hajlongva kérte a titkárnőt,/aki mellesleg néhány napja még az ő saját, különbejáratú, agyonugráltatott titkárnője volt/, terjessze elő az ügyét az új vezér elé, hadd kapjon valahol ott egy akármilyen picike írósztalt is! Állítólag nem kapott, állítólag két lábbal rúgták ki, de néhány nap múlva, miután a szovjet tankok elvtársi segítőkészségből rommá lőtték a fővárost és ezzel az élet visszatért a normális kerékvágásba, véres bosszút állt, minden felső vezetőt menesztett, még a titkárnőt is elmozdította, kirakta egy peremkerületi fiókba kézbesítőnek.
Csetényi mindezeket tudta, sőt még ennél is többet tudott. Pontos értesülései voltak arról, hogy a kis Fodor eltűnése után, hogyan, s miként vette át szerepkörét Pázmándi, hogyan kezdte építgetni, szervezgetni Kassai Karolina, Molnár Zita és a 7-es és 9-es csoportbéliek bevonásával a reakciós ellenállás sejtjeit.
A kis Fodor kikapcsolása pürroszi győzelemnek bizonyult, a porba hulló zászlórudat felragadták a többiek és még nagyobb makacssággal még nagyobb elszántsággal és megátalkodottsággal láttak neki felforgató terveik véghezviteléhez.
Mit tesz ilyen helyzetben a sakkjátékos? Nyilván mérlegel. Felméri, mi az állás, melyek a lehetőségek, hogyan kerülhet ki legkisebb áldozattal a bajból.
A társak, Szemerédi János, Szekeres Jakab, Tószegi Roland, Kiss Elemér nem sejtették, amit én, ma, 2005 nyarán tengerparti haciendámon a szálakat egymás mellé illesztve már biztosan tudok, hogy a sötét bábukat vezérlő kéz Csetényi Barna keze volt. Vagy a fehér bábúkat vezette? Végül is teljesen mindegy, nézőpont kérdése csak. A lényeg, az, hogy az, az ember, akitől információim nagy része származott, egy közönséges gyilkos volt, egy lelki szörnyszülött! Nem akarom befolyásolni az Olvasót saját értékitélete kialakításánál, én csak az én véleményemet mondom: nincs hervasztóbb valami a világon egy mérlegelő, józan gyilkosnál.
Rendezem az anyagot, irom az oldalakat, körmölöm sorról-sorra. A C-jelű lapoknál tartok, fekete filctollal húzom alá azokat a részeket, amelyekről úgy gondolom, hozzátartoznak a Szemerédi fiú és a Kassai lány történetéhez. Dolgozom, s úgy teszek közben, mintha nem tudnám mi lesz a vége, mintha valóban hinnék benne, hogy a sors vonata utólagosan visszafordítható, ami megtörtént, az meg nem történtté tehető. Csendben fohászkodom magamban, míg alattam leng, nyüzsög dagadozik a végtelen óceán: "add Uram, hogy boldogok legyenek, add, hogy minden jóra forduljon! Te, aki mindenható vagy, aki mindent meg tudsz tenni, add, hogy az események visszamenőleges hatállyal ne úgy történjenek meg, ahogy megtörténtek!"
Tudathasadásos állapot, kétségtelen, de rettenetesen drukkolok Szemerédi Jánosnak és Kassai Karolinának.
Ülünk a kávézóban, /viszaemlékezek, ahogy ott ülök Csetényivel, -ez is tudathasadásos egyébként: 2005-ben Tampában az 1984-es pesti beszélgetés jár a fejemben, ami 1956-ról szólt úgy aproximatíve/ s hallgatom léha, semmitmondó fejtegetéseit a fiú és a lány történetéről, a "semmiről"
Beszél, mondja a magáét, én hallgatom, próbálok figyelni. Váratlan fordulattal megpattan a témától és Krisnáról kezd ömlengeni, a Krisna iránti rajongásról, az Ő szent nevének szüntelen vibrálásáról. Etet a pali, -érzem. Legszívesebben felállnék, és otthagynám, ám nem tehetem, tudom, hogy nem tehetem, Csetényi Barna az egyedüli hiteles tanú, aki el tudja mondani /és el is mondja a maga hablatyoló stílusában és szkeptikus modorában/ mi történt 1956 nyarán és őszén.
"Idefigyeljen írókám" -mondja hunyorogva, összecsippentett szemmel, -"mondok most magának valamit, ez beleillik a maga koncepciójába, őrülten fog örülni neki. Tudja mit mondott nekem az egyik nap azon az esős héten Szemerédi?"
Nézek rá gülü szemekkel, semmit nem remélve, semmiben nem bízva.
-Na, mit?
"Azt mondta, hogy többé semmi nem számít, bármi is esik meg, bármi is következik be, ő akkor is szeretni fogja Karolinát, örökké szeretni fogja. Ha elhagy -mondta -ha soha többet nem beszél velem, nem néz rám, az se számít! Ha soha többet nem láthatom őt, az se. Karolina itt van a szívemben kitörölhetetlenül. Amíg csak ez a szív dobog, az ő nevét fogja dobogni. Na, ehhez mit szól, írókám? Ez ám a szerelem, teringettét, agyalágyult szerelem ha, ha. Remélem, most meg van elégedve velem, s beleírja a könyvébe, mit mondott Szemerédi János!"
Emlékeztetem, az ő különös kapcsolatára Molnár Zitával, arra a momentumra, hogy sok évig éltek úgy házaséletet, hogy közben nem éltek házaséletet, legalább is, ami annak nemi részét illeti. Fölényesen nevet.
"Az más tészta volt, barátom. Mondtam magának, hogy én az első perctől fogva kívántam Zitát, vártam rá, kivártam, hogy az idő beteljesedjen. Úgy dekkoltam az idő pókhálóján, mint a pók a magáén, éhesen, türelmes-türelmetlenül prédára várva. Testi szerelem volt, ami hozzá fűzött, mondhatnám úgy is, nyers, zabolátlan, alig kendőzött nemi vágy, hosszan tartó, szünni nem akaró nyakaskodás. De Szemerédi? Kaposikám, Szemerédi egy szánalmas idealista volt. Ő képes volt oly módon szerelmes lenni, hogy nagyvonalú dölyffel, a grál lovagok szent és őrült önmegtartóztató eksztázisával lemondott a szerelem lényegéről, a testi vágy beteljesüléséről. Azt mondta, ő akkor is szeretni fogja Kassai Karolinát, ha ne adj Isten hirtelen vége szakad mindennek, értse minden alatt azt a semmit, ami addig közöttük volt, és soha többé nem találkoznak. Mi ez uram, ha, ha, ha? Létezik maga szerint ilyesmi manapság? Gondoljon bele ember, maga sokfelé járt, sok mindent látott? Látott már ilyet?!"
"Én nem az átlagosról akarok írni", -mondtam akkor ott a kis körúti presszóban. Így vágtam vissza. Megpróbáltam magabiztosnak látszani, de ez csak felszíni manír volt, igazából legbelül kicsit összeomlott a lendület bennem. Nem a szerelemről vallott hit, hiszen én magánemberként soha nem hittem illúziókban, hanem az a belső meggyőződés esett darabokra, hogy én, Joe Kaposi képes leszek valami újszerűen tálalt témában /a szerelem örökzöld témakörében/ olyasmit alkotni, amit pénzért el lehet adni. Két évet öltem bele a kutatómunkába, s további huszonkettőt, hogy valamire jussak, valami irányvonalat találjak, amely mentén megírhatom ezt a regényt.
És akkor jön egy ördögi képű, vigyorgó kis ember, ez a tipikus ficsúr, és egyetlen oldalvágással minden vesszőcskét, sarjadó, zöld ágat kiüt a kezemből. Mit se számít, hogy ma, amikor e sorokat papírra vetem 2005 van és Csetényi, mint jelenség 1984-ben jött, és amit mondott az 1956-ban történt eseményekre vonatkozott. Ezen a lineán el sem tűnődöm, már rég túl vagyok ama szingli ponton, hogy az idő paradoxonjain fennakadjak.
No, de lássuk, mit tudtam meg még azokról a napokról Csetényitől.

A kutyás nyomkeresők negyednapra, hogy Pázmándi Alex eltűnt, mélyen benn a Dombságban, egy elhagyatott bozótos területen megcsonkított ruhátlan férfi-hullát találtak. Orrtól fölfele a fél feje hiányzott, semmi nem volt rajta, kivéve egy félpár zoknit a ballábon. A vizsgálat megállapította, hogy a férfihulla az eltűnt Pázmándi hullája. A nyomokból több minden derült ki. Az áldozat nyakán lévő kékes-piros csík arról árulkodott, hogy az áldozatot megfojtották. A vonszolás nyomaiból pedig arra lehetett következtetni, hogy a tettesek többen voltak, és hogy elég sokat bajmolódtak a testtel. Pázmándinak mindkét karja és az egyik lába hiányzott, de egyéb testi ismertetőjelekből, a hátán lévő púpból, a hastájéki szemölcsből, az orr jellegzetes görbületéből meg lehetett állapítani a személyazonosságot. A hulla nemi szervénél fogva egy fiatal fácska villás elágazású alsó ágára volt egy dróttal felakasztva. A hímvessző csodák csodájára megbírta a vézna, súlyától megfosztott testet, de mókásan megnyúlt, majd egy méter hosszúra, és tisztára lila volt a tövétől, a ritkás szőrzettől, a végén pirosló, fityma alól előtüremkedő makkjáig.
Az eset megrázta a táborlakókat. Az agnosztifikáláson többen is résztvettek és elmesélték a többieknek, milyen volt, hogy nézett ki négynapos, csonkolt hullaként a kis, púpos Pázmándi.
Az egész társaságon mélységes letargia vett erőt. A félelem beköltözött a szívekbe. A hallgatók nem beszélgettek egymással, a szokásos viccek, ugratások elmaradtak. Az idő lassan javulgatott, a munka folyt tovább. A vezetőség újabb négyszöget jelölt ki Makkoson, a pusztaszemesi istálló-épület tető alá került.
Az általános elkeseredettségben egyedül Tószegi volt az, aki szokásos formáját felülmúlva megpróbálta jobb kedvre deríteni társait.
Két hétre rá, a vasárnap délelőtti harcászaton /a kézigránát-vetés volt aznap éppen a "tananyag", azt tanulták a hallgatók, mit kell majd tenni, ha jönnek az ellenséges nyugatnémet és amerikai tankok, hogyan kell a gránátot a lánctalpak alá vetni/ azzal állt elő, hogy szerzett egy vonatot és elviszi az egész /csonka/ évfolyamot Siófokra!
Még, hogy egy vonatot!
Megnevetette vele az egész társaságot, fiúkat, lányokat. Még, hogy egy vonatot! Mert az persze úgy megy, hogy az ember csak nekilódul és beszervál magának egy izét...egy vonatot. Az elegáns, karcsú fiú nem sértődött meg, hogy nevetnek rajta, azt mondta nekik "ne arjatok be, a hír igaz, aki akar velem jön, többség dönt, egység nyal."
Állt a fészer egyik tartóoszlopának támaszkodva, hanyagul zsebredugott kézzel, derékszíjján páncéltörő gránát fityegett és megismételte:
"Többség dönt, egység nyal"
Persze elmentek vele és kiderült, minden igaz. A szerelvény a szemesi állomáson várta az egyetemistákat, három kocsiból állt, és egy régi, ócska kis mozdony volt elé kapcsolva, amit a köznyelv akkoriban "kávédarálónak" nevezett. Végigvonatozták a Balatonpartot Szemestől Siófokig és vissza. Zamárdiban fagylaltoztak, Széplakon lángost ettek, és az Aranyparton megfürödtek. Az egész kirándulás halálian mókás volt, Tószegi kitett magáért, mindenütt ott volt, vicceket mesélt, anekdótázott, és a rossz nyelvek szerint ezerrel tette a szépet Kassai Karolinának. Szemerédi nem vett részt a kiránduláson, hogy miért nem akar menni, arra nem adott magyarázatot. Elképzelhetőnek tartom, hogy számot akart vetni magában. A könyv elején már említettem, Szemerédi János gondolkodó alkat volt, szükségét látta időnként, hogy leüljön valahol magában, s eltűnődjék a világ folyásán. Az események, amelyeket átélt, minden bizonnyal okot adtak rá, hogy értékeljen.
János fülébe visszajutott a dolog, hogyan udvarolt Tószegi annak a lánynak, akit ő szeretett, hogyis ne, van-e olyan esemény a kék ég alatt, ami nem jut vissza abba a fülbe, amelyikbe nem kellene, hogy visszajusson, és hát, ahogy szokott lenni, kicsikét elferdítve, eltúlozva ért el hozzá. Volt, aki arról mesélt, hogy látta őket csókolózni, másvalaki meg azt látta, hogy a strandon egymás testét kenegették napolajjal, megint mások tudni vélték, hogy a párocska előbb ment vissza a kupéba, mint a többiek, bezárkóztak, és inflagranti találtattak később.
Kézenfekvő lett volna, ha hősünk, úgy tesz, ahogy az ésszerűség diktálja: odamegy Karolinához és nyíltan, egyenesen megkérdezi tőle, amit tudni akart. Ez lett volna az okos dolog. Szemtől szembe, ahogy kell, ahogy a becsület kívánja.
János nem ezt tette. Mikor hallgatott vajon a féltékeny szív a józanész szavára? Mióta világ a világ, talán soha. Egy dolog a költészet, "a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent elvisel" és másik dolog a perpetuáló csata a zöldszemű szörnyeteggel, melyben az emberfia rendre alulmarad.
A legrettenetesebb, leggyötrelmesebb érzés ez, ami megbénítja az értelmet, csírájában fojtja el a jószándékot.
Szemerédi János a vonatozást követő napokban úgy viselkedett, mint egy őrült. Összeveszett mindenkivel, vitákat provokált, dúlt-fúlt. Nekiment Zughy Szilárdnak, amikor az tüzet kért tőle, megütötte lerántotta a földre és belerúgott. Esténként átment Látrányba a kocsmába és hatalmasan leitta magát. Egyszer, az egyik nap véres fejjel jött meg, de másnap újra ment. Csetényi elkísérte, Tószegi, és mások is vele tartottak. Aznap este nem volt balhé, csendesen iszogattak, bár a helybéli ifjúság morogva fixírozta őket a szomszéd asztaltól. János alaposan felöntött a garatra, nem volt teljes mértékben eleven itélőképességénél és amikor felértek a táborba, azon melegében, mielőtt bárki észbe kaphatott volna, és megakadályozhatta volna, elkötött egy teherautót és átment vele Pusztaszemesre. A majorság előtti utolsó, szűk kanyart túl nagy sebességgel vette be, felborult, beütötte a fejét a felső ablakkeretbe, az épületekből kitóduló tanárok és diákok ájultan, vérző homlokkal találtak rá.
Vadmacska ért oda legelőször az oldalán fekvő Botondhoz, rémült arccal térdelt le a fél testtel kilógó Szemerédi János mellé és szólongatta:
"János, ne halj meg, János, kérlek, ne halj meg!
Mondanom sem kell, az Olvasó magától is kitalálja, a Kassai Karolináról szóló híresztelésekben szemernyi igazság sem volt. Jánosról is terjedtek azonban pletykák, s ezeknek volt alapjuk. Jelentem, János összejött Kökény Anitával. Csetényi Barna is megerősítette, ő is így értesült. Hogyan történt, mi történt? Ahogy az lenni szokott, mindenki másképp tudta. Szépteleki Tánya állítólag látta őket a szombati filmvetítés után az udvaron csókolózni. Sötét este volt, a csillagok sem világítottak aznap este, Szépteleki Tánya mégis azt állítja, látta, hogy nyalták, falták egymást és, hogy János keze Anita inge alatt matatott. Nem volt nagy durranás az egész, bár, ahogy vesszük. A fiú néhány korsó sör után csicsókás volt egy kicsit, és csalódott, hogyne, hiszen Kassai Karolina aznap este is csak Tószegivel foglalkozott. A szóbeszéd terjedt, Vadmacskához is eljutott. Egy hétre rá, amikor a lőtérről jövögettek befele, Szemerédi se szó, se beszéd odament Kassai Karolinához és nem törődve azzal, ki hallja, ki nem, egyenesen rákérdezett: "válthatnánk néhány szót?"
Vadmacska gyilkos tekintetett vetett rá, és így felelt: "nekem soha a büdös életben nem lesz több beszélnivalóm veled, Szemerédi János! Hagyjál lógva, megértetted?"
Így történt. Győzött a véres ármány, s vicsorgó kígyófejét kérkedve hordozta körbe. A földi pokol kénköves lángjai pillanatok alatt felemésztették azt, ami hónapok, évek munkájával felépült, a barátságot Kassai Karolina és Szemerédi János között. Ez így volt, nyilvánvalóan így volt. S akkor most jöjjön nekem valaki, és mondja a képembe, hogy nincs Végzet és, hogy az ember boldogulása csak saját erőfeszítéseitől függ! Ugyan kérem, a gyermekmesékből már kinőttünk!
Egyébként, hogy mondjak valamit, ha így lenne, mit érdekelne engem az élet maga? Az Élet a Végzet nélkül unalmas, lapos, szánalmas tengődés, nem más. A férfinek kell a Végzet, hogy verje, taposson rajta. Egyszerűen szüksége van rá. Na, mindegy, ez csak az én magánvéleményem, nem akarom az Olvasóra tukmálni.

Futottak a hetek, vége felé járt a termelési gyakorlat, aztán egyszerre vége is lett.
Még egyszer összehívták az egyetemistákat a pusztaszemesi tszcs dísztermébe. A párttitkár elnökhelyettes nagy beszédet mondott, méltatta az összefogás és az akaraterő diadalát és élénk képekkel vázolta a jövőt, egy békés, boldog, szabad, független, szocialista Magyarországot. A beszéd elhangzását követően mindenki felállt, elénekelték az Internacionálét, és az Ifjúsági Himnuszt.
Szállt az ének szárnyalóan, majdhogynem szétfeszítette a falakat, kitört a nyitott ablakokon, kiáradt a napsütötte tájba:

"Gyétyi ráznüh naródov, mü mecstóju a mire zsivjóm"

Szemerédi János Szekeres Jakab mellett állt, s a két fiú egy pillanatra összenézett. Felemelték a fejüket, kihúzták a derekukat. A Himnusz átütő eszmeisége a boldog jövő reménye közelebb hozta egymáshoz szíveiket. János megérezte hol a helye, melyik oldalon kell harcolnia.
-Majdnem léprementem, -gondolta magában szégyenkezve. -Majdnem átálltam az ellenség soraiba, -és fújta tovább, ahogy tüdeje engedte:

"Egy a jelszónk a béke
harcba bodog jövőért megyünk
egy nagy cél érdekében
tör előre ifjú seregünk.
Bárhol is van hazája,
bármely ég néz le rája
küzdő korunknak új nemzedéke
mind itt halad velünk.

Földön égen zeng az új dal
ifjúság, ifjúság
milliónyi szív dobogja
ritmusát, ritmusát
nincs oly erő
mely legyőzné ki
a népért küzd és
dalolja a jövőnek
Himnuszát
ifjúság, ifjúság!"

Vidáman, zsibongva, élcelődések és ugratások közepette szedték össze cókmókjaikat. A teherautók az udvaron már várták őket. Levitték az egyetemistákat Szemesre, az állomásra. A vonat nemsokára befutott. Beszálltak, elhelyezkedtek. Sípolt a kalauz. A szerelvény megrándult, a kerekek csattogni kezdtek. A kalandnak vége volt, új napok jöttek.



Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-04-01 14:59:35

Köszönöm Rozália, készül a folytatás!

Szia: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-04-01 10:58:55

Hát, nem volt eseményektől mentes ez a termelési gyakorlat, de gondolom, a kalandok még folytatódnak. Továbbra is élvezet olvasni.
Rozália

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)