Egy maroknyi csapat. Egy morzsa se tán a történelem asztalán, amit lesöpör az idő. De nekik ez a minden. Hogy együtt vannak, hogy szövik a vadregényes terveket, hogy álmodoznak, hogy megváltják a világot. Mert biztosan megváltják.

...mert biztosan megváltottuk volna... - emlékezik a lány, aki nem volt ott. - S bár együtt mentem volna velük...

Mert az övék volt a föld, az országút, a kis patak a zöld rét közepén, az árnyas fák, a napsütés, a felhők, meg a végtelen ég. A nappal és az éjszaka. A Nap, a Hold, meg a Csillagok. És elindultak. Egy napon a nyakukbavették a világot és elindultak. Csak egyvalaki nem. A lány, aki éppen akkor nem volt ott.

Mentek. Néha lassacskán bandukoltak, mert megfáradtak, máskor futottak, ha a célt látták közeledni. Aztán csalódottan álltak meg pihegni, mert mégsem érték el. Bolyongtak az erdőben, de tévelyegtek ők a tisztáson is, ahol pedig fény van elég, csak az utat nőtte már be a gaz. Rég járt arra előttük bárki is. Utánuk megint benőtte a fű, a gyom, a vadvirágok. Nehezen találta nyomukat a lány, aki nem volt ott.

Mentek. Átkeltek tűzön-vízen, szakadékon és hegycsúcson, bűzös, lápos, mocsaras vidéken, s száraz, szikkadt sivatagon: a maguk véréből adtak inni a szomjazó földnek. Sok veszély riasztotta őket az úton, de sohasem fordultak vissza, hogy meglássák, mégegyszer, utoljára a lányt, aki nem volt ott.

Mentek. Fák kopaszodtak meg, lehullott levelek közt gázolt a lábuk, aztán hó szitált, majd megint kisütött a Nap. Zöld lett minden és nevetős. Csak az a lány, az a lány nem volt ott.

Mentek. Virágok pici szirmában találtak csodákat, egymás arcán, mosolyán az örök élet titkát fürkészték. Nem lelhették meg már soha, s az a lány sem, pedig ő nem volt ott.

Mentek. Viharos éjszakákon át, amikor csak a csapkodó villámok fénye mutatta nekik az utat. Kövér esőcseppek sűrű függönyén át mentek, áztak, fújta arcukat az északi szél, tépkedte ruhájukat bozót, tüske, de mentek.

Mentek, s egy sötét éjjelen elnyelte őket a messzeség. Most itt van egyedül a lány, aki akkor nem volt ott; az út elején áll, és nemsokára elindul. Nekivág ugyanannak az útnak, aminek akkor kellett volna, amikor nem volt ott. Most ők nincsenek ott, és neki egyedül kell végigmennie a fűnőtte ösvényen.

Arcát könnypatakok mossák, hosszú, lobogó haja csak az árnyék, szeme világít csillagként és izzik benne a kemény elhatározás.

A nyomdokotokba lépek, régi barátok, mondja magának biztatásul, és elindul a messzeség felé a lány, aki nem volt ott, amikor el kellett volna búcsúzni.


(2006. június 9.)