Nyári reggelen kertemben jártomban
természet titkait kutakodtam.
Ereszünk alatt fészkelő fecskepár
nálunk rég családtagnak számít már.

A gyerekek gyakran lesik ámulva,
mint tanul szállni a fecskefióka,
hogy majd elhagyva a fészekmeleget,
egyedül hasítsa a kék eget.

Riadtan verdes először a fiók,
akár a kisiskolás nebulók.
S a kimerítő tanulás végére
büszke első sikeres röptére.

Ahogy a fecskék boldogságát nézem,
egyetlen lánykám jut az eszembe.
Nemrég még a védőszárnyam alatt élt,
de ma már éli a saját életét.

Tudom én jól, hogy ez az élet rendje.
A gyerekek egyszer kirepülnek.
A szívem mégis szomorú és nehéz,
fájdalmam nem enyhíti józan érv.

De jó is lenne most madárnak lenni,
fiókám röptét vígan figyelni!
Ám én ember vagyok, s mint anya önző,
gyermekem álmait féltve őrző.

Félénk szárnyalását szemmel kísértem,
s eleinte mellette repültem.
Olykor segítőn szárnya alá nyúltam,
hogy sebektől a lelkét megóvjam.

Aztán egy napon megtalálta párját,
kivel már útjukat együtt járják.
A szülői háztól messzire került,
tengerparti kis fészekbe repült.

Nincs szüksége az anyai kézre,
de ha felnéz a csillagos égre,
eszébe jut talán az édesanyja,
ki őt minden percben hazavárja.