Virágillatú tavaszi reggel volt. A Fontos Ember üzleti tárgyalásra sietett. Már csak 10 perce volt, hogy odaérjen, ám előtte még el kellett vinnie 9 éves kisfiát-Simont- az iskolába. Mivel a kisfiú nyűgösen ébredt, időbe került, mire "útra készen" álltak, így most késéssel tudta csak beindítani a kocsi motorját. Hallgatagon ültek az autóban. Egy idő után a fiúcska vékonyka hangocskáján így szólt: "Apu, én úgy izgulok a mai anyák napi ünnepség miatt. Félek, hogy nem jut eszembe a vers, amit el kell szavalnom. Amíg odaérünk, megpróbálom elmondani neked, jó?!". A Fontos Ember tudta, hogy most az Apa hangján kell szólnia és tettetett nyugalommal válaszolt: "Persze kisfiam, kezdd csak el nyugodtan...". A fiú arca kipirult az izgatottságtól és lelkesen szavalni kezdte a jól ismert Szabó Lőrinc verset:

Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én.

Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.

Kicsi vagyok és,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.

Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.

Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
arany szobát adok minden
testvéremnek én.

Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén.

A vers véget ért, a kisfiú büszkén fejezte be mondandóját és várta apja dícséretét.
Ám a Fontos Ember már nem tudott Apa-hangon felelni, gondolatai az üzleti megbeszélés körül keringtek. Nem tűnt fel neki a hirtelen rájuk szakadt Csend. A kisfiú pedig csak ült és érezte, hogy az a valami, ami az előbb még a szívében volt, már nincs ott, és hogy az az apró mosoly az arcáról, már eltűnt, messze szállt..A visszapillantó tükörből figyelte Apját, de az Apa nem látta Ő-t. Megérkeztek. Kiszálltak az autóból. Simon Apja felé fordult és megkérdezte: "Hogy tetszett a vers?" A Fontos Ember, mintha hosszú, mély álmából ébredne, elnyújtott hangon mondta: "Hm...a vers...szép volt". A kisfiú még túl kicsi volt ahhoz, hogy értse a felnőtteket; hogy értse a bonyolult üzleti világot, mégis ahogy ott állt, hirtelen megérezte a pici lelke, hogy Apu most nem mond igazat, nem is figyel rá. Elköszöntek egymástól és Simon az iskola felé vette lépteit. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg elért az iskola kapujáig, mert nagyon nehéz volt a szíve.
Mindeközben a Fontos Ember sietve indult a kocsihoz, remélve, hogy nem késik sokat a munkahelyéről. Már majdnem elérte az autóját, mikor a semmiből előtűnt egy elhanyagolt külsejű idős ember. Megszólította: "Uram, ha lenne pár forintja..."- ám a Fontos Ember türelmetlenül félbeszakította: "Tűnjön innen...Nem látja, hogy sietek?!"-azzal bevágódott a kocsiba és elhajtott.

"Koldusok!"-dohogott magában és sejtelme sem volt róla, hogy aznap reggel is megfosztotta magát a kisfia mosolyától, nevetésétől, szeretetétől, a tavaszi díszbe öltözött természet látványától , az első tavaszi napsugarak melegétől...megannyi értékes pillanat. Az emberi lét legdrágább kincsei. Ám e kincseket csak a szerető szívek láthatják. Aki nem tud szeretni, annak nincs hely a szívében az "öröm-kincsek" számára. A Fontos Ember szíve is üres volt.

Így tehát szegényebb maradt minden koldusnál.