Az évek óta összegyűlt kis ócskaságaink
új helyre várnak rég,
lassan eltűnnek kis kocsik fémes gyomrában mind.
Az idő marja szét,

mi nem kívánatos anyag, elég, vagy föld alatt
őrzi kezünk nyomát,
és ezzel együtt örökre a mi titkunkmarad,
miért nem kell tovább.

Emlékeink közt is akad sok limlom, ócskaság,
eldobni oly nehéz,
pedig világos terveinket élni sem hagyják.
Mint falat a penész,

borítanak be ötletet, álmot és vágyakat.
Polip-karjuk lehúz.
Ezért a bölcs ember, ha tud, közöttük válogat:
felejt. Sok emlék-gúzs

nem terheli agyát. Felejt, hogy alkotó erő
keringjen benne s fény,
mely árnyakat, rozsdás fogalmakat legyőzve nő
a gondolat terén.

Apánk, anyánk emléke, jaj, nem lehet áldozat,
ha lomtalanítunk!
Szeretteink szép szavait a dübörgő vonat
ne üsse el! Nincs olyan út,

mely többet érhet, mint szerény, szorgalmas életük,
sejtjeink ők maguk,
szeretet, remény, akarat, önzetlen vágy nekünk
nem hulladék-tabuk,
ha lomtalanítunk!