A redőny feszült szálain át
óvatosan furakodik ágyam
balalsó sarkához a fény, és
kérdőn néz farkasszemet velem...
még mindig.
Jobb karom elzsibbadt nehéz,
szivacsos fejem alatt, így lassan
már egy éve nem tudok írni...
tudtommal most először.
Én szaladnék, ha nem mondták volna,
hogy nincsen lábam, s ez
elnémult torokkal hisztiznék,
mint a szomszéd kislány, amikor
nem kapja el a babáját...
talán.
Ha nem bízol bennem,
én hogy bízzak magamban?
Ha nem fogod a kezem,
én hogy fogjam a tiéd?
S hogy akarsz úgy hozzám érni,
hogy én ne érjek hozzád?
Most már csak te kellesz,
hogy felmászhassak a gerendák közé
és kibontsam a tetőt, hogy
markomba hulljon az ég,
s ölemben dédelgessem...
örökké.