Minden az anyaméhben kezdődik. A magzat fejlődik, s a szülők örülnek a fogantatásnak, azonban mégis rettegnek... rettegnek attól, hogy talán elveszíthetik kisbabájukat. Ezt a félelmet a kis embrió is érzi, s állandóan körülveszi, anélkül, hogy még bármit is felfogna belőle. Ezt majd csak később érti meg. Azt hiszem mindannyiunk helyzete hasonló volt. Hogy amikor a játszókán játszottunk, vagy hintáztunk és közben alig kapaszkodtunk és ránéztünk édesanyánkra valami szokatlant véltünk felfedezni tekintetében, s nem értettük ennek okát. S talán a másik arcát látván nekünk is elment a kedvünk a játéktól, mely önfeledtnek indult.
Az öröm pillanata mindenki életében eljön, legalábbis azéba biztos, aki képes azt értékelni, s előtérbe helyezni. Ugyanis akármilyen meglepő is a saját boldogságunknak az állandó gátakat mi szabjuk, mi állítjuk fel az akadályokat. Hogy miből? A félelemből. Hogy valahányszor örülünk, állandóan ott lebeg felettünk a rémület, hogy ezt az érzést elveszíthetjük, s ez határok közé szorítja pillanatnyi jókedvünket. A rettegés győz, s végül eluralkodik rajtunk.....