(Egy kislány naplójából)

Bede-puszta, 1946. augusztus 17. szombat. - Ebéd után egy könyv társaságában kivonultam a rétre, olvasni és napozni. Kellemes helyet találtam, körülvéve magas bokrokkal. Alattam puha pázsit, sok virág köröskörül - és csend. Hanyattfeküdtem, szemem félig lehunyva néztem a bokrok fölött a világoskék égen gomolygó fehér felhőket, és hallgattam a madarak dalát.

Olyan jó így pihenni, semmire sem gondolni. Semmire? Oh dehogy, szó sincs róla! Ábrándozni! Eszembe jutott és százszor ismételtem magamban, állandóan, refrénszerűen előjöttek gondolataimban azok a szavak:

"Ha valakit szeretünk, igazán szeretünk, arra mindig gondolnunk is kell, annak gondolatai, ügyei, problémái a miénk. Orcája elkísér bennünket mindenhová. Éjjel és nappal tudatunkban hordozzuk annak valóságát, talán álmatlan éjszakák vívódásaiban is. Szóval: Nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle..."

Ezt nekem mondta, tudom. Igen. Csak én nem mondhattam, hogy értem. Ő mégis tudta, érezte. Milyen szép mindez, egyben fájdalmas. Lelkünkkel szeretjük, igazán szeretjük egymást. De ezzel az érzéssel nem szabad foglalkozni. Úgy van, ahogyan ő elsuttogta: Szóval: "... nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle".
Estefelé kisétáltam az erdőbe naplementét nézni. Olyan szép, oly csodálatosan szép a tanyai est. A fák közül látni a sötétnarancsszínű napkorongot, ahogy lassan halad, megy lefelé a láthatáron. Először egészben látszik, mindig lejjebb, lejjebb ér, már csak a fele van meg, majd alig egy vékony ív látszik, - most pedig hirtelen eltűnik egészen, csak a felhők emlékeztetnek rá, amint tűzpiros színben kergetőznek fölötte...

Szép volt az alkonyat. Ott ültem a fűben, fejemet egy fának támasztva, némán, mint akit megigéztek. Néztem a csodát. Láttam a csodát. Aztán - a mámorból fölébredve - továbbsétáltam, emlékembe idézve Őt. Behunyt szemmel magam elé parancsolva arcát: "... orcája elkísér bennünket mindenhová..." Megjelent előttem, de csak elmosódottan. De én erősen, élethűen akartam látni! Talán kétszer sikerült, de csak egy-egy pillanatra. Azért van így, mert mindig oldalt ültem mellette, nem akartam felnézni rá, mert féltem, attól féltem, ami úgyis bekövetkezett...

Később hazafelé indultam, közben dúdolva hozzá szállt a dalom. "Mért hideg a lelked forró nyári este, mért bolyong a lelkem, lelkedet keresve... Könnyeim utánad miért is peregnek? Ilyen bánatosan, ilyen halálosan, miért is szeretlek?" Úgy éreztem, mintha ezt a slágert nekem, egyedül csak nekem írták volna.

Kedves volt a mai csendes este, - fölöttem a csillagos ég... Egyszerű, romlatlan, tanyai est.
Augusztus 20-án találkoztunk. Látni akartam Őt, arcvonásait örökre magamba zárni.
Amikor búcsúzásul kezet fogtunk, mindkettőnké remegett, még egyszer szemébe néztem, s találkozott a tekintetünk. Láttam, Ő is nagyon szomorú. Bánatos arcát örökre szívembe zártam.