Költő volt, de a Napon csonttá aszott,
egy szikla tövén, szürke szikla tövén,
s jött az a gyászos est; emléke sötét,
ám súgják még néha az éji dalok.

Titkon szőtte őket, s messzire hívták
az arany-álmok, vágyott arany-álmok,
s ő ment, keresztül megannyi határon;
s nem lelt rájuk; így várta örök sírját.

De egy szelíd Múzsa szerető karja
lepelbe fonta, hófehér lepelbe,
s felvitte lelkét a kékes hegyekre;

most ott lobog minden csúcson hatalma,
mint a szellemek, fényhozó szellemek;
s vágyai közt már örökké szendereg.