HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1915

Írás összesen: 51229

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-02-14 12:06:41

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: öregsamFeltöltés dátuma: 2005-11-13

Meghajlított ketrecek

1. FEJEZET



A reggeli fény átszűrődött a félig lehúzott redőny résein. Ködös szürke novemberi fény volt. Körbetepogatta a kopott, szegényes bútorokat, beleszagolt a dohos levegőbe, majd unottan letelepedett a nikotinsárga falakon. Kint az utcán kutyák csaholtak, zörögve megállt a szemetes autó, szuszogott, füstöt okádott és továbbállt, hogy egy házzal odébb újra zörögjön, szuszogjon.
László morogva kikászálódott az ágyból, felrángatta az ócska redőnyt és kinyitotta az ablakot. A ködös, párás levegő beáramlott a szobába.
- Csak ezek a reggelek ne volnának, ezek a nyirkos, borús reggelek. -Egyáltalán reggel se lenne,-gondolta- miközben próbált valami elfogadható rendet rakni az ágyon Aludni kellene végtelen sokáig álmok nélkül, vagy igazi szép álmokkal. Egyszer végre kialudni az összes gondot, aludni, még el nem száll a bűn, ami ott lappang a megszületésünk pillanatától belsőnkben és burjánzó rák- sejt gyanánt, megfertőzi a testet, a lelket. Megbújva várja az ébredést, hogy keserűvé tegyen minden napot. Valahol olvasta, hogy a bűn azért létezik, mert általa válthatjuk meg a belépőt a halálhoz. Minden mit elkövetünk másokkal szemben közelebb hozza a félelmet ahhoz a perchez, ami a biológiai megsemmisülést jelenti..
És Ő az erőteljes férfi félt. Nem a haláltól, az élettől viszolygott, ami számára most olyan kilátástalannak és értelmetlennek tűnt. Magányos és kiábrándult volt. Még csak egy éve hagyta el Évát, de hiányával nem tudott megbirkózni, ránehezedett egész lényére. Nem a fizikai együttlét hiányzott, hiszen tisztában volt vele, hogy kép- telen lenne újra egy fedél alatt élni a feleségével. A távolság ami, a végleges szakításhoz vezetett már régen megnőtt közöttük. Túl sokat vártak el egymástól, és Éva a hiányzó többet másnál próbálta megtalálni. Ennek ellenére valami hatalmas űr keletkezett László lelkében mikor útjaik külön váltak. A magány csak fokozta ennek az űrnek az érzetét, emléke naponta ránehezedett lelkére és cipelte, mint egy nehéz terhet.
-Te rohadt ég, tényleg ocsmány ez a reggel!-ordította- és hatalmasat rúgott jobb lábával a levegőbe. A papucs lerepült lábáról ás hatalmas csattanással landolt a festékragyás ajtón.
-Akkor is találok munkát, és elmegyek erről a lepratelepről. Az úristenit, egyszer már nekem is sikerülhet valami- dohogott tovább magában, most már kissé lecsendesedve.
A lepratelepen az albérleti szobát értette. Utálta ezt a lakást és nem kevésbé gazdáját, Artúrt, a zsémbes, pálinkától bűzlő öregurat, aki ha tehette társaság hiányában örökké a nyakán lógott. Szerencsére már több mint kéthete magával vitte a lánya a fővárosba. Két-három hónaponként elvitték, de egy-két hétnél tovább sosem bírták ki vele. Ilyenkor kicsit magára szedett az öreg, helyre pofozták ápolatlan külsejét, és valószínűen az italadagját is visszafogták. Sajnos ezek a kényszerintézkedések, amiket Ő személyi jogainak megsértéseként fogott fel, rossz irányba terelték intelligencia hányadasát. Még zsémbesebb, még elviselhetetlenebb lett. Mikor megjött, mint a vizsla, úgy szimatolt körbe. Számba vett minden kacatot, átforgatott minden zugot. László nagyon sokszor észrevette, hogy az Ő holmija között is kutatott. Egy alkalommal nem bírta megállni szó nélkül. Vesztére. Az öreg borzalmas botrányt csinált, úgy ordított, mint aki elvesztette az eszét:
Én...Én kutattam a szobában? Mit képzel a fiatalúr, mi vagyok Én? Tolvaj, útonálló?—üvöltötte, miközben a két karjával úgy hadonászott mintha zenekart vezényelne.
-Ha nem tetszik valami László fiam, akár el is mehet, de ilyen albérletet úgysem talál még egyszer. Ezt érdemlem, Én, amiért befogadtam, szinte a fiamnak tekintettem?
-őrjöngött tovább, és égre-földre esküdözött, hogy nem tette a lábát a szobába.
Lászlót meglepte az öreg hirtelen kitörése, jobbnak látta, ha lecsitítja, és bocsánatot kér. Felajánlott az öregnek egy féldeci pálinkát, ami megtette hatását. Lecsitult, majd lassan helyreállt e bérlő és bérbeadó között szokásos csodálatos látszatharmónia.
-Tényleg ocsmány ez a reggel mormolta újra, de most már csak fogai között elengedve a szavakat. Becsukta az ablakot, és elvonult az egyetlen összkomfortos helyre, a fürdőszobába, amit most teljesen egyedül bitorolt. Miután külsejét elfogadható állapotba hozta, próbált valami elfogadható rendet erőszakolni a szobára is. Bár ké-nyes volt e tisztaságra, itt csak a "nagyon muszáj, hogy elviselhető legyen" tevékenységig jutott el általában.
Tulajdonképpen csak aludni járt haza, ideje nagy részét munkahelykereséssel töltötte, ami legtöbbször abban nyilvánult meg ‚hogy bolyongott a városban céltalanul. Talán valami csodára várt.
Ma azonban tényleg valamit érzett, egy csodát, aminek segítségével kilábalhat ebből a kilátástalan helyzetből. Krisztára gondolt, aki megígérte, hogy szerez neki munkát. Szerez, de milyen áron? Kösse az életét hozzá? De milyen alapon, hiszen még alig ismerik egymást? Három hónapja, hogy egy banális véletlen összehozta Őket. Akkor még dolgozott, munkából jött hazafelé. Éjjel tizenegy óra körül járhatott az idő. A buszon ke- vesen utaztak, többségük fáradt, elgyötört ember, aki hazafelé igyekezett. Gondolataikba merülve, vagy bóbiskolva zötykölődtek megállótól megállóig, úgy ahogy más napokon. Hirtelen fékezett a busz, az alvók előre billentek az ülésen, fel sem fogták mi történt. A gumi-abroncsok csikorogva próbáltak megtapadni az aszfalton, de mielőtt megfékezték volna a busz hatalmas tömegét, csattanás szakította meg az éjszaka csendjét. Valaki az első ülésen felkiáltott: -Elütöttünk egy motorost!
Az első másodpercek döbbenetéből még fel sem ocsúdtak az utasok, mikor egy nő felugrott és karonragadta Lászlót. Talán, mert Ő ült legközelebb hozzá.
-Jöjjön, segítsen nekem, Orvos vagyok,-mondta, és el-indult a busz ajtaja felé. László ledobta táskáját az ülésre és a doktornő után sietett. A buszsofőr is visszanyerte lélekjelenlétét és leemelte a mentőládát. Valaki elrohant közben telefonálni.
Az úttesten vérző fejjel jajgatott egy húsz év körüli fiú. Motorja a járdára felpattanva a villanyoszlop tövében landolt.
Kriszta rutinos mozdulatokkal próbálta felmérni a fitalember állapotát, majd elsősegélyben részesítette. László szó nélkül hajtotta végre a doktornő utasításait, de képtelen volt felfogni az egészet. Olyan hirtelen történt minden és olyan álomszerű volt. Soha nem látott még balesetet ilyen közelről. Különben is irtózott a vértől, még a sajátjától is. Most pedig embervér folyt a kezére. Hányinger fogta el, homlokán hatalmas izzadtság cseppek jelentek meg. Végre kész. Lassan felállt, nekitámaszkodott a busz oldalának. Szédült, a keze remegett.
Köszönöm a segítséget- fordult felé a doktornő és a kezét nyújtotta: Bodzás Krisztina vagyok.
-Forgács László.- Örülök, hogy megismerhettem, habár jobban örültem volna, ha nem így találkozunk. Köszönnie meg egyáltalán nincs mit.
-Csak ne szabadkozzon, láttam mennyire meg volt ijedve, és ha másért nem, de ezért kijár az elismerés. Figyeltem ám magára is, féltem maga lesz a következő, akit elsősegélyben kell részesítenem.
László hirtelen elszégyellte magát gyengeségéért, de érezte a doktornő szavaiban nincs semmi gúny. Talán csak megnyugtatni szerette volna Őt.
- Tudja. bevallom tényleg cefetül éreztem magam. Szerencsére nem állt módomban ilyesmihez hozzászokni, de most már semmi bajom.
Időközben megérkeztek a mentők, és elszállították a fiút. A rendőrség is hozzákezdett a helyszíneléshez. Felvették a tanuk adatait. Rájuk már nem volt szükség. Az időközben összeverődött tömeg is lassan szétszéledt. Kriszta összepakolta táskáját és elindult gyalog hazafelé. László utána kiabált:
-Doktornő,egy pillanat!-Ha már gyalog kell innen hazamennünk, megengedi, hogy elkísérjem?
Kriszta megfordult, s nem tudta hirtelen mit válaszoljon. László most vette először igazán szemügyre. Keskeny jellegtelen arcában volt valami kislányos báj, barna mé- lyenülő szemeiben szorongás, bánat. Tartása határozott, fenséges, de nem kihívó. Olyan nő benyomását keltette, aki tiszteletet vált ki a férfiakban, de muszáj észrevenni. Lászlót mindenesetre megbabonázta. Mindenáron ürügyet akart találni, hogy ne kelljen elbúcsúzniuk. Félt, ha most elszalasztja az alkalmat, többé nem találkoznak.
Kriszta még mindig nem válaszolt, nem tudta mit tegyen.
-Tudja csak azért gondoltam, hogy elkísérem, mert épp Én is arra tartok, de ha nem veszi szívesen megértem, és bocsánatot kérek a tolakodásért.
- Hiszen nem is tudja merre lakom?- kérdezett vissza Kriszta,- amivel tulajdonképpen csak időt nyert, mielőtt válaszolt.
-Ebben igaza van ‚de tudja annyi hülyeséget hall manapság az ember, túl sok már a városban a rosszindulatú idegen, nem túl szerencsés egy nőnek késő éjjel egyedül mászkálni az utcán. Én viszont sem idegen, sem rosszin-dulatú nem vagyok. Kriszta még mindig szótlanul állt, halgatva a férfit, akinek szavai olyan ismerősen csengtek a fülébe. Valaha ugyanilyen esetlenül, ilyen akaratosan szedte rá valaki az első sétára. Mégis ez most valahogy más volt. László szemeiből őszinteséget érzett, valamit, amit férjénél sohasem fedezhetett fel. Nem tudta visszautasítani.
-Rendben van, ha ennyire akarja és nincs más dolga, hát legyen. A Rózsa utcában lakom, indulhatunk.
A Rózsa utca a város ujjonan beépült peremkerülete igazi zöldövezeti paradicsom volt. A utca két oldalán szinte alig akadt foghíjas telek. Az egyedi tervezésű pa-zar családi házak az utóbbi pár évben épültek. Lakóik, akik a város módosabb polgáraiból kerültek ki egymást túllicitálva alakították, díszítették az előkerteket. Drága díszcserjékkel, növényritkaságokkal,sziklakertekkel mutatva meg az erre tévedt idegennek, hogy kiváltságos területen jár. Igazi zárt világ volt ez. Kriszta ebben a közegben élt, és László hirtelen fel sem fogta, hogy mit keres Ő itt. Egyre elérhetetlenebbnek tűnt számára a doktornő.
Szótlanul ballagtak egymás mellett. Kriszta is kényelmetlenül érezte magát, és úgy döntött megtöri a csendet.
-Nem mondhatom, hogy beszédes útitársra akadtam. Csak nem akar hazáig szótlanul kísérni? Mondjon valamit magáról.
-Bocsánat, kicsit elgondolkoztam. Még mindig az a szerencsétlen fiú jár az eszemben.
-Ne izguljon miatta, rendbe fog jönni. Nem súlyos a sérülése.
-Ennek igazán örülök, tudja mielőtt bevonultam katonának, a legjobb barátomat hasonló baleset miatt veszítettem el. Ugyanannak a lánynak udvaroltunk. Talán Én erőszakosabb voltam ás a lány egy idő után engem fogadott a kegyeibe. A baj csak akkor kezdődött, mikor tudo-mására jutott, hogy hoppon maradt. Összevesztünk, és egy teljes évig még csak szólni sem szóltunk egymáshoz. Én már másik lánnyal jártam, de úgy tűnt nem tudja meg-bocsátani, amit vele tettem. A sorozáson találkoztunk új-ra, és kiderült egy helyre kerülünk. Örültem nagyon, mert bíztam benne, hogy helyre jön a barátságunk. Sajnos bevonulás előtt két nappal belerohant egy teherautóba a motorjával. A sors nem engedte, hogy kibéküljek vele.
Kriszta csak hallgatta, és egyre rokonszenvesebbnek ta-lálta. Szinte észre sem vette, megérkeztek. De jó lett volna még sétálni, gondolta, hiszen régóta nem beszél-getett már senkivel a kollégám kívül. Az persze egészen más.
-Megérkeztünk, köszönöm hogy elkísért. -Ugyan, semmiség, bizonyára untattam. Bocsássa meg ha túl sok sületlenséget hordtam össze magának.
Kriszta ráemelte a tekintetét ás látta, hogy valamit még akar mondani.
-Nos. . .?-kérdezte bátorítóan.
-Hát, ha nem veszi tolakodásnak, szeretnék kérni valamit. Elfogadna tőlem egy vacsora meghívást valamelyik este?
A doktornő kissé behúzta a nyakát, kezeit széttárta, majd beleegyezően bólintott. Közelebb húzódott az utcai lám-pához, táskájából tollat ás papírt vett elő. Ráfirkantotta a telefonszámát, és László felé nyújtotta.
-Tessék, hívjon majd fel, és megbeszélünk egy időpontot. Sajnos előre nem tudom megmondani, mikor vagyok sza-bad. Jóéjszakát és mégegyszer köszönök mindent.
Ezzel sarkonfordult, és még mielőtt László meg tudta volna köszönni, hagy elfogadta a meghívást, eltűnt a kiskaput szegélyező sövény mögött.
László várt még egy pár másodpercig, hallotta a bejárati ajtó csukódását, és a lakásban felgyulladtak a villanyok. Elindult visszafelé. Idejövet észre sem vette a házak kerítésére tapadó kutyákat, most azonban úgy tűnt vala-mennyi Őrá éhes. Éktelen ugatás között haladt végig az utcán. Talán idejövet még a kutyák is barátságosabbak voltak?-kérdezte félhangosan, de nem várt rá választ. Talán, mert nem is lehetett rá válaszolni. Nem bánta a kutyák haragját, lelkében most nyugalom volt, mintha egyszerűbb lenne az élet. Éva elvesztése után először érezte, hogy tartozik valahová. Újra valakihez, akiről csak annyit tud, hogy kedves, csinos, közvetlen és talán ugyanolyan magányos, mint Ő. Talán.
Igazából már másnap felhívta volna, de félt az elutasítástól. Nehezen teltek a napok. Végre eljött a hétvége, és úgy döntött nem hagyja Kriszta ígéretét tovább füg-gőben. Többször elsétált a telefonfülke előtt, még végre rászánta magát és bepötyögtette a számot az előkotort cetliről. Nem volt szerencséje. Kicsöngött, de nem vette fel senki. Félóra múlva újra próbálkozott. Akkor már si-kerrel járt. Megismerte a doktornő hangját. Talán még kedvesebben csengett, mint az első találkozáskor.
Örülök, hogy hívott László, de el kell keserítenem. Ma és holnap délután ügyeletes vagyok, de ha Önnek a vasár-nap megfelel, elfogadom a meghívást.
-Természetesen,-válaszolt azonnal, mint aki fél, hogy meggondolja magát a doktornő.
-Nos, hol találkozzunk? Eljön értem, vagy a városban beszéljünk meg egy helyet?
-Természetesen elmegyek, ha ez magának nem okoz gondot.
-Jó, akkor várom öt órára. Megfelel?
-Rendben, és nagyon köszönöm, hogy elfogadta a meghívást. Bevallom nem nagyon hittem benne, de így annál nagyobb az örömöm.
Ezt kár volt mondani,- gondolta László miután elbúcsúz-tak. Ami igaz, tényleg örült, madarat lehetett volna fogat-ni vele. A vacsora a késő éjszakába nyúlt, majd Kriszta lakásán folytatódott. Közösen átélt élmények hozták Őket össze, és bizonyos értelemben közös volt sorsuk is, ami tovább vitte kapcsolatukat. Mindkettőjüknek hiányzott valaki, Lászlónak Éva, Krisztának pedig Gábor. Gábor a volt férj, a képviselő, aki az egyik napról a másikra eltűnt az életéből. Munkája sokszor hetekig távol tartotta az ott-honától, volt mikor este érkezett meg, és Kriszta reggel hazaérve az ügyeletből csak a hozzá intézett pár sort ta-lálta az asztalon. Kapcsolatuk egyre távolabbi lett, még végül egy napon Gábor azzal állított haza, hogy végleg elköltözik. Kérte feleségét, minél csendesebben intézzék el a válópert, cserébe itt hagyja a lakást, csak a kocsira és a személyes holmijára tart igényt.
-Légy jó kislány,majd a héten eljövök a cuccomért mond-ta, homlokon csókolta feleségét és elment.
-Ahogy gondolod. -Ennyit tudott csak válaszolni és Gábor mögött becsukódott az ajtó. Hét év eldobva húsz perc alatt. Leült, nem is leült, lecsúszott az előszobafal mellett a sarokba ás sírt zokogott órákon keresztül.
Ezután nagyon nehezen teltek a napok. Idővel férje tá-volléte hozzá szoktatta a magányhoz, de ez most teljesen más volt. Rádöbbent, hiába várja haza. Teltek a napok és egyre védtelenebb lett. Kollégái egyre bátrabban élcelődtek vele. Prédára vadászó hódolók próbálták becser-készni, de eredménytelenül. Zárkózott, magába forduló nő vált belőle. Egyetlen kiutat a munkája jelentette. Megbecsült, elismert belgyógyász volt, és Gábor távozása után még jobban belevetette magát a munkába. Ő volt, akire mindig lehetett számítani, aki bármikor hajlandó beugrani mások helyett ügyeletbe, hiszen otthon senki sem várja. Előszeretettel ki is használták ezt a lehetőséget. Kriszta talán még hálás is volt ne kik érte. Úgy érezte ez az egyedüli módja, hogy elviselje a magány hirtelen részakadt terhét. Ezt a súlyos terhet egye-dül, egyenes háttal akarta hordani. A férfiakkal szembeni elutasító magatartása elérte célját. Ő lett az a doktornő, akire kár energiát pazarolni, mert elérhetetlen. Frigidnek bélyegezték meg a háta mögött, és jól értesültek tudni vélték, hogy férje is ezért hagyta el. Teljesen magára maradt. Ahogy az idő múlt, egyre nehezebben viselte el a magányt. Erőt vett rajta valami leírhatatlan testi vágy, ami kínozta, gyötörte. Esténként sírva marcangolta párnáját, testét forróság öntötte el, magán érezte Gábor simogató ujjait, ujjainak remegő táncát nyakán, mellein, combjain. Vágyott a szerelemre, a testi kielégülésre. Nem csak teste, lelke is szenvedett, magára maradt és a magány egyre elviselhetetlenebb lett számára. Tartozni akart valakihez, akinek elmondhatja bánatát, akit várhat, aki vár rá ha hazaér.
Most végre úgy érezte valaki tartozni fog hozzá. A vacsora után elfogyasztott bor és az otthon felbontott pezsgő csak jobban fokozták vágyait. László megérezte a nő titkolt érzelmeit, magához szorította remegő testét. Ujjaival barázdát szántott a gesztenyebarna hajfürtök között. A vágy Őt is hatalmába kerítette. Kriszta némán tűrte, engedte, hogy a remegő ujjak végigsimítsák nyakát, melleit, táncoljanak forróságtól lüktető combjain, meg-pihenjenek gyönyörtől könnyező combja tövén. Megállt az idő körülötte, megszűnt a külvilág, csak lüktető egybe-olvadt testük létezett, porszemmé zsugorodott az eddig hatalmas magány. Az éjszaka az Övék, csak az Övék volt. Megpihent rajtuk a boldogság.
Az első találkozást követően ezek az együttlétek többször megismétlődtek. Már nem csak testük, lelkük is egyre közelebb került egymáshoz. Kriszta azonban többre vá-gyott. Neki már nem az volt a fontos, hogy a Gábor okozta hiányt pótolja, Ő azt az űrt szerette volna betölteni lel-kében, amit ez a hiány okozott. Szüksége volt Lászlóra, szerette, és ahogy az idő telt, rádöbbent, nem tud nélküle élni. Többször kérte költözzön hozzá, de nem tudta rábeszélni. Nem értette meg az okát, és gyakran kereste a hibát saját magában. László nem bízott, nem hitt teljesen saját érzéseiben vonzódott Krisztához, talán ez már jóval több volt, mint vonzódás, de nem akarta a csalódást újra átélni. Egyszer már megégette magát, és félt újra a tűz közelébe menni. Ha tehette kitért a válasz elől, annak el-lenére, hogy álmatlan éjszakákon a plafont bámulva megfogadta, nem csinálja tovább. Reggel itt hagyja ezt a dohos lakást, és Krisztához költözik. Másnap azonban kezdődött minden előröl.
És most újra itt a reggel. Kriszta szavai jártak az eszé-ben:-Hidd el nem akarom a szabadságodat elvenni, csak nem bírom elviselni, hogy akit annyira szeretek, egy dohos lakásban lakjon. Összeszedsz majd valami nyava-ját és nem győzlek kikúrálni. Lehet egy külön szobád, oda mégy ahova kedved tartja. Vedd úgy, hagy ajánlottam egy komfortosabb albérletet.
-Hiszen ha ilyen egyszerű lenne.-gondolta László, miköz-ben kilépett az utcára. A nyirkos hideg szél kicsípte az arcát. Felhajtotta a kabát hajtókáját, álláig gyűrte a sálat, a két kezét mélyen bedugta a kabát zsebébe. Beért a belvárosba. Előkotort egy cigarettát, meggyújtotta. Az utcán emberek nyüzsögtek, kirakatot bámultak, min-denki készült a karácsonyra. Aranyvasárnap volt. Eszébe jutott a tavalyi karácsony. Élete legzordabb karácsonya volt. Elbujt az albérleti szobában, meggyújtott egy szál gyertyát, és csak ült előtte, bámulta a táncoló lángot.
-Talán az idei szebb lesz. Kriszta azt szeretné, ha nála töltené el a karácsonyt. Valami ajándékot kellene neki venni, de mit? Tanácstalanul nézegette az ékszerbolt pazar kínálatát. Valami szép nyaklánc kellene, de olyan drága minden. Tovább ballagott. Időközben eleredt a hó. Gyönyörű nagy pelyhekben esett. A tömeg egyre nőtt az utcán. Céltalanul vergődött tovább, hol jobbról, hol balról lökte valaki oldalba. Mintha idegen bolygón járna, idegen lények között. Figyelembe sem veszi senki, átlátnak rajta, keresztül néznek a testén. Üvölteni szeretett volna:- Hé, emberek! Nézzétek, itt vagyok! Én is ember vagyok, aki érez, aki szenved, aki szeretné, ha észrevennétek, mert magányos ás fél, őrülten fél egyedül.
A néma kiáltás süket fülekre talált. A város a maga rit- musában lüktetett tovább, észre sem véve az idegent. Lászlón újra erőt vett a kiábrándultság. Menekülni szere-tett volna valahová, ahol csak egyedül Ő van, ahol meg-szűnik minden gond, ahol egyszerű és csendes a világ.
Lassan háta mögött hagyta a csillogó kirakatokat, ritkult az emberáradat. Elérte a város peremét. Önkéntelenül fordult be a Rózsa utcába. Végig ballagott a már ismert kerítések mellett, és megállt Kriszta ajtaja előtt. Hosszan megnyomta a csengőt. Pár másodperc ás kinyílt az ajtó. Kriszta meglepetten fedezte fel a kedvest, arca örömtől sugárzott.
-Gyere be drágám, nem fáztál át nagyon? Olyan nyirkos és hideg ez a reggel. Iszol egy kávét? Most főztem le. Mi van veled, olyan nyúzott vagy?-csivitelte Kriszta, miköz-ben belekapaszkodott a férfi karjába.
-Nincs semmi, csak hiányoztál, látni akartalak.
-Ez idáig rendben van, de látom, hogy bánt valami. László nem szólt semmit, levetette a kabátját, cipőjét, és letelepedett a nappaliban a fotelba. A doktornő mellé térdelt, fejét a férfi mellére hajtotta, és kérdően nézett rá.
-Nos? Nem akarod elmondani mi bánt?
-Nem is tudom. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Látod, mióta próbálok munkát keresni, de sehol semmi. Elegem van ebből a rohadt életből! Kimerültem, kiégtem. Szarok az egész közepébe, nem csinálom tovább!
-Ne beszélj így, kérlek! Tudom, hogy min mentél keresztül, és tudom, hogy...
-Mit tudsz te rólam? Ki vagyok Én? Hát megmondom ne-ked, egy nagy senki vagyok, érted? Egy senki, aki lecsúszott arról az útról ahol százezrek, milliók járnak, és nem találja a visszavezető utat. Nem találja, mert nem is akar-ja megtalálni! Nulla vagyok, érted, egy nagy nulla. Te könnyen beszélsz, neked van otthonod, van munkahelyed. Nekem mi van? Na, most miért hallgatsz? Erre válaszolj valamit!
- Laci, mégegyszer kérlek; hagyd ezt abba! Hallgass meg!
-Csupa fül vagyok, ha ez téged megnyugtat.
-Laci, tudod, hogy szeretlek, és mindent megtennék ér-ted. Sokszor kértelek, hogy költözzél ide, de Te hallani sem akartál róla. Most csak arra kérlek, pár napig maradj itt, pihend ki magad, mert ilyen állapotban munkát sem fogsz találni. Kicsit helyrejössz, megnyugszol, és kitaláljuk mit tehetünk. Betelefonálok a kórházba, kérek szabadnapot és itt leszek veled. Túl sokat ügyeltem mostanában, nekem sem árt egy kis lazítás. Rendben?
-Rendben.-válaszolta László és magához húzta Krisztát. Érezte a kedves lüktető, vibráló melegségét és valami hatalmas nyugalom szállta meg. Kezével utattörve a pon- gyola résén át megérintette sima, forró bőrét. Kívánta Krisztát, vadabbul, mint ezelőtt bármikor. Ölébe kapta törékeny testét és úgy vitte be a hálószobába. Mint vala-mi hímes tojást tette le az ágyra. Kriszta lehunyta szemét, hagyta, hogy a férfi lassan lefejtsen róla minden ruhadarabot. Bizsergető ujjak értek mezítelen testéhez, arcát simogatta a kedves forró lehelete. Megszűnt körülöttük újra a világ. Testük együtt lebegett a szerelemittas levegőben. Csodálatos percek következtek, soha nem érzett gyönyör remegte körül Őket.
Az álom hirtelen zuhant szempilláira, még érezte Kriszta cirógató ujjait, beszívta illatát, de hangja már nagyon tá-volról jutott el hozzá. Hosszú, mély álomba merült. Most minden egyszerű és békés volt körülötte. Úgy érezte ha-zatalált.
Kriszta betakarta, leengedte a redőnyt, és csendben kiosont a hálószobából. Miután megfürdött hozzáfogott, hogy készít valami finomat. Szeretett főzni, de az utóbbi időben, ha tehette a kórházban ebédelt. Legfeljebb este csapott össze valami gyors vacsorát. Most más a helyzet. Itt van László, és nem kell egyedül asztalhoz ülnie. Milyen jó lenne, ha ezután mindig így lenne-sóhajtott fel, miközben figyelte, hogy serceg a hús a sütőben. Most még az illata is sokkal másabb. Csengettek. Egy pillanatra összerezzent, fogalma sem volt, ki keresheti. Az utóbbi időben ritkán nyitották rá az ajtót. Kollégái rendszerint telefonon keresték meg ha akartak valamit. Vala-mi szorongás fogta el, a hatodik érzéke rosszat sejtett és nem alaptalanul. Félre húzta a konyhai függönyt, de a jövevény olyan közel állt az ajtóhoz, hogy csak a kabátja szélét láthatta. Újra megszólalt a csengő, de mos már sokkal hosszabban, követelődzve.
- Még felcsengeti nekem Lászlót-motyogta magában- és az ajtóhoz sietett. A meglepetéstől megszólalni sem bírt, mikor kinyitotta. Gábor állt előtte egy hatalmas csokor virággal.
-Életem legszebb, legragyogóbb asszonyának—mondta, miközben felé nyújtotta a rózsacsokrot.-Mi az be sem akarsz engedni? Erre jártam, gondolom nem baj, hogy meglátogatlak?
-Nem...Illetve...gyere csak nyugodtan beljebb!—dadogta és fogalma sem volt, hogy most mit csináljon. Nem maga miatt izgult, Lászlót szerette volna megkímélni ettől a kellemetlen találkozástól. Pont most, amikor olyan csodálatosan alakul kettőjük kapcsolata.
-Éppen főzök,-mondta zavartan,-és elindult a konyha felé.
-Nagyszerű, farkas éhes vagyok.
- Nem Gábor, a vacsorát nem együtt fogyasztjuk el. Ha van valami mondanivalód, meghallgatlak, de utána el kell menned. Nem vagyok egyedül és gondolom tisztába vagy vele, hogy a Mi közös életünk végén már pont van. Te helyezted rá a pontot és Én tudomásul vettem.
-Szépségem!( Kriszta utálta, ha így szólították ) Tudom, hagy hibáztam, de ezerszer megbántam. Szeretlek és Te is szeretsz engem, ezt hiába is tagadnád. Azért jöttem, mert szükségem van rád, nem tudok nélküled élni. Dobd ki a barátadat, megvacsorázunk és utána mindent megbeszélünk. Itt hagyjuk...
-Gábor!
-Várj, hagy fejezzem be! Szóval itt hagyjuk ezt az ócska várost, fel jössz velem a fővárosba. Majd meglátod mennyivel másabb ott az élet.
-Gábor! Te meg vagy őrülve! Hogy képzeled az egészet?
-Igen meg vagyok őrülve, de érted őrültem meg.-mondta, miközben megragadta Kriszta derekát és magához húzta.
-Engedj el, hallod!—szólt rá és próbálta magát kiszabadítani.
-Nem, soha többé nem engedlek el!
Kriszta vergődött az izmos férfikarok között, de a karok még közelebb húzták. Érezte Gábor leheletét, szájuk már lassan összeért. Ereje felmondta a szolgálatot, sikítani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Gábor ajka erőszakosan rátapadt a szájára. Undor és émelygés fogta el, attól a férfitől, aki nélkül valaha el sem tudta képzelni az életet. Ájulás kerülgette, védtelen teste már nem tudott hadakozni a túlerővel szemben. Mellén, majd combja tövén érezte Gábor követelődző kezét.
Hirtelen meghallotta László hangját:
-Azt hiszem itt rém semmi szükség, további jó mulatást-azzal sarkonfordult és elindult a kijárat felé.
Kriszta csak állt földbegyökerezett lábakkal, forgott vele a világ.
-Na látod, ilyen egyszerű, már meg is szabadultunk a barátodtól-hallotta Gábor gúnyos hangját.
-Takarodj!—üvöltötte elveszítve minden nőiességét.
-Takarodj a házamból, és soha többé nem akarlak látni! Minden erejét összeszedve lökdöste, tuszkolta ki a férfit
a még mindig nyitva lévő ajtón, majd éktelen robajjal csapta be mögötte. Berohant a konyhába, és mint aki eszét vesztette úgy söpörte le a tűzhelyről a félig kész vacsorát. A szétfröccsenő étel zsírfoltokat hagyva csurgott végig a csempén, a falakon. Tányérok, poharak repültek szanaszét pillanatok alatt csatatérré változtatva a konyhát.
-Gazember, aljas gazember!—üvöltötte, majd leroskadva a székbe, hangos zokogásba kezdett. Újra csend telepedett a házra, csak a szél zúgását lehetett hallani, ahogy néha belekapott az utca didergő fáiba.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
fefo
Regisztrált:
2006-11-28
Összes értékelés:
311
Időpont: 2007-03-28 06:44:10

Hát ezt el kellett olvasnom, hogy a folytatást is olvashassam ! Eddig kitűnő a regény. Nagyon jó az emberismereted, és a hangulatfestő képességed is. No megyek tovább
szeretettel fefo
Alkotó
Ecsedi Éva
Regisztrált:
2006-04-19
Összes értékelés:
220
Időpont: 2006-05-04 18:08:17

Kedves Sam!
Megkérhetlek szépen, hogy tedd fel a folytatást? Nagyon érdekelne, mi lesz tovább Lacival és Krisztával.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Tavaszváró című alkotáshoz

Szalki Bernáth Attila alkotást töltött fel Kis covid kalandom címmel a várólistára

hundido bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Kőműves Ida alkotást töltött fel A bosszú ára (7/8) címmel

Bödön alkotást töltött fel A lajtorja 70. címmel

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Pille és Katóka címmel a várólistára

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Az ősz... című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Hétköznapi boldogság című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Találkozásom az UFO-val című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Találkozásom az UFO-val című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Számkivetett című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Számkivetett című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Számkivetett című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Tavaszi zönge című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) az árnyéknak is színe lett című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)