Dohányzik a vulkán
a föld burkán
áttörve,
emelkedik a lázgörbe.
Löki a kályhameleget,
de nem ereget belőle eleget.

A láva lefojtva fortyog,
a katlan, az egyik égető kortyot
a másik után nyeli,
csupa csípős, gennyedző sebbel van teli.

Kemény magma arc,
az élet harc,
a belső hőtől üveggé merevül a kvarc.
Kavarog a kén vad bűze,
hogy messzire űzze
a hűvös tényeket
ölelő lényeget.

Elolvad a kéreg,
a belső féreg
termelte méreg
kiönt,
a többiről ki dönt?
A kráter,
egy gyilkos haragtól megrészegült fráter,
vérző sziklákat égve
hajigál az égre,
perzsel maga körül, éget,
a szomszédban szelíd bárány béget.
A lángnyelvek bömbölve fecsegnek,
szőrére kívánkozva egy érzékeny ecsetnek.

A kép festői,
a tűzhányók lánglelkű önarckép festői,
saját tüzükben elégnek,
de kicsit sem örülnek e végnek.
Aki egy életet vörösben égve tombol át,
nem nyerheti meg a tombolát.