Ha
hangoddal simítanál
ráncokat az időbe

s
karjaiddal vonnál
várakat az égbe

ha
könnyeddel karconál
gyógyírt fájó sebre

leplet tartva
kínra, testre,

s ha a vénülő idő
megállhatna,
pillanatra,

két karodba bújva,
szavakat titkos nyelven
súgva,

összebújva éjjelente,
reggelente,
hazatérnék két szemedbe.

Ha
a rohanó idő
légvételhez jutna,

ránk találna összebújva,
szót a titkos,
mindent tudó csöndbe fonva.

Ha a vénülő idő
megállhatna,
pillanatra,

itt találna,
ránk találna,
s
ránccal nemes arcunk
fittyet hányna
halálra és
elmúlásra.

-Ha a vénülő idő
megáll majd egy pillanatra
itt talál meg,
fejem csendben
vállaidra hajtva.-

Vénülő arcunkon
a ráncok,
messze futó árkok,
kezünk és testünk:
porladó anyag.

Idő mégse butít,
tekinteted: otthonom.

Lelkeink
akkor is majd,
egymás felé futnak,

szeretetben múlik el
a halál.