Cseréphalom

Most nyomasztó volt a csend. Pedig erre vágyott hónapok óta. Régóta szeretett volna a teraszán üldögélni és hallgatni a semmit. Mióta a szomszédban lakó sárkány harsány és otromba üvöltözése széttépte a csendet. Mióta a folytonos veszekedés miatt pokollá változott az élete.
Nem számolta a hónapokat, mióta vadult meg a kerítésen túli némber. Azt tudta csak, hogy nyugalma elveszett, hogy élete darabokra hullt. Azt tudta csak, hogy megszűntek kutyájával a kerti viháncolások, mert ha az a nő meghallotta a hangjukat, már üvöltötte is nemtetszését. Azt tudta csak, hogy vége lett a kacagós gyümölcsszedésnek, mert a szomszéd azt sem nézte jó szemmel. Tudta, persze, hogy tudta, hogy a kert az övé, a másik oldalnak semmi köze hozzá. De a némber úgy látszott, azt gondolta, hogy neki mindenhez köze van. És ennek rendszeresen hangot is adott. Hangot, sok-sok decibellel. Nem érdekelte mások véleménye, csak a sajátja volt fontos.
A csend érdekében visszavonult a házba. Ott sem volt nyugalom. Ablakán reggelente kinézve az idősebbik nőt látta, amint a diófa alatt éppen kiadja testéből a salakot.
Hiába próbálta az időt festéssel eltölteni. Színei sötétek lettek, ecsetvonásai zaklatottak. Éppen, mint a lelke. Ha írni próbált, nem jöttek a szavak. Képtelen volt kiadni magából a háborgást, a szorongást.
Aztán megszületett a döntés. Kikerült a házra az eladó tábla. És csend lett. A némber nem mutatkozott. Mintha visszavonult volna, mert célt ért.
A lakás kiürült. Másik teraszon próbálták túlélni a költözés traumáját a virágok. Kutyája vidáman hempergett az új ház udvarán. Helyükre kerültek a könyvek, a képek.
Csak az emlékek. Azoknak nem volt még helyük.

Ült a lépcsőn, és hallgatta a csendet. Torkát marta a visszanyelt könny.