Imádom az esőt Budapesten. Mocskos, kukaszagú böfögéssel él ilyenkor némely részein, de ezek napfényben is valami nyomorúságos lehelettel matatnak maguk körül, űzik gyorsabb léptekre az odatévedt lelkeket. Ott a házak összehajolnak kékes-barnás közömbösséggel, nem féltés vagy összetartozás végett, hanem mert így örökölték a bánatot, egymás árnyékait. Foltok ezek a város ruháján, mint szerte az országban oly sok rongyos szakadás dicsekszik halott illatával falvak, városok küszöbe előtt. Folyton ezekbe botlik az ember.
Budapest mégsem ez.
Arca csöndes jóság, figyelő szeretet tud lenni. Őrző idők ritmusa, s a szemerkélő esőben ez az Óvárosban terjengő dallam fenséges húrokat penget a magyar szívében.
Budán és Pesten az eső idejére megszakad az élet, amit a lakói festenek cifra, kikeri színekkel rohanásuk lázában. Szürke apostoli köpenyt dob a városra a Teremtő, s minden mintha elcsendesedne, titokká szelídülne.
A Duna kezd csak valami boldogabb sietésbe, mintha hűs menyasszonya, az ég csókja gerjesztené új vággyal hullámait. A hidak lépte megkönnyül, szinte vágyódó a mély után, pedig vállaik nőnek, nőnek fel a fellegek piszkos szemei felé.
Buda felett a dombok lassú hullámzása zöld óceán. Az ember szinte vágyik lelkét kicsapni e mennyei rétek legelőire, hogy fussanak szabadon a gondolattal, bújócskázzanak erdők oszlopcsarnokaiban.
Odalenn templomok harang-dalai indulnak kéregetni a füstös, csüngő menny alatt megtérést, megbocsájtást, szeretetet. Aztán elfogynak ők is az esőben - ki tudja, megtaláltak-e valakit sóhajaikkal?
Az aszfaltcsíkok mintha magukba húzódnának, a terek mintha megnőnének az eső fátyola alatt. Párájuk lobogó ének a természet intim közelsége után, egy távoli emlék visszacsengő rímei. A levegő nehéz, mint a macskakövek csatakos arca.
Azon az éjjelen a Batthyányi-téren álltam, esett, meleg, jóleső foltokban terjedt egy álom.
Szemben az Országház lépett egyet.
A víz kópia-függönyén át is látszott józan, öngyilkos fehérsége. Tornyain tompa mozdulás az ősi múlt. Lépett egyet a Duna felé, s körülöttem az emberek szemében megdöbbent az éjszaka...hát mégis?...
Három lépés volt neki a folyópart, talán mert három a magyar igazság. Ott, akkor a gigász a mély fölé hajolt, s mi, apró csillagok a túlsó parton éreztük, ugrani készül.
De csupán megnézte magát benne, hosszan, mozdulatlan koronákkal, mint aki tudatában van a látvánnyal. Majd felemelte csipkés homlokát, és egyenesen a szívünkbe nézett.
Fájt.
Beleborzongtam, mert érteni véltem.
Éreztem Benne az építő szép eszme mára fájdalommal dagadt dühét. Tán Néki is ezt felelte a Duna tükre igazul, nyers őszinteséggel: miért engem bámulsz, ha magad látni akarod? Magadat kérdezd meg, mivé lettél?...
De a súlyos Ház reánk nézett, a mi szívünkbe lőtte nyilait: mivé tettetek?...
Mindahányszor esik az eső Budapestre, az én lelkemben ez az átkozott tekintet koppan.
Leköpi Isten ma a magyart.
Hát milyen ember vagyok én, és milyen ember a magyar? Annyi minden fűz minket egy igába, közös sorsba, mégis képesek vagyunk eltaszítani magunktól testvéreinket...hát nem magunkat taszítjuk véle el?...
Átok, de milyen átok ez a magyarságon!
S esik, egyre esik boldogtalan cseppekben hull az eső. Betakarja szelíd holló-hajával a Várost az alkony, s mi magyarok, mint árnyékok ázunk Isten tenyerén. Budapesten, 2008-ban.

Üres kis írás ez, csak visszhang lelkemből, néktek semmi.
Nem vagyok méltó költő, aki megénekelje a budapesti esőt.
Nem vagyok dicső író, ki nászcsokorba kösse a lélekből fakadó zápor-dalok virágait.
Ess, eső, ess.
Tán holnap is lesz nap.