HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1840

Írás összesen: 46946

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Szokolay Zoltán
2018-08-29 20:03:43

Reklám

Prózai művek / románc
Szerző: HenkeeFeltöltés dátuma: 2008-08-08

Fűzfa-jegygyűrűk

Borongós, őszi idő volt, a rozsdaszínű levelek már lehulltak; az a néhány, amit még nem ért utol az évszak keze, ernyedten, megtépázva lógott az ágakon.
A ködben egy kúria ódon falai bontakoztak ki, délcegen, mintha tekintélyes méretével legyűrhetné a köd végtelen árnyékát; így küzdünk mi is az életünkre boruló árnyék ellen: kétségbeesve, reménytelenül.
Ebben a kúriában élt Jane Martin, a "vénlány", ahogy a környékbeliek szánakozó hangon emlegették. Hajának tincsei szinte teljesen fehérbe borultak, csupán itt-ott utalt néhány gesztenyebarna fürt arra, hogy egykor fiatal lány is volt, tiszta lelkű és gondtalan, mint az úrilányok általában.
De erre már csak ő emlékezett; szülei elhaltak, bátyja és sógornője szintén egy régi, de akkoriban nem ritka balesetben: hintójuk az árokba borult, két kisfiúk és ők életüket vesztették; csak a lányuk maradt életben. Jane magához vette a gyermeket, így hát kettesben tengették napjaikat.
Catherine időközben felnőtt, és megörökölte nagynénje hajdani szépségét; majd eljegyezte magát egy ifjú márkival. Határtalanul boldog volt; a szerelmesek általában mind azok, ha látják az álmaikat valóra válni.
Az esküvőt is őszre tűzték ki, mert Catherine-nek az volt a kedvenc évszaka.
Az nagy napot megelőző este nagynénjével üldögélt a kúria kisebbik szalonjának kandallója előtt. Régi történeteket idéztek fel, emlékeiket könnyezték meg, néha nagyokat hallgattak, de aztán újra feltörtek belőlük a szavak.
- Nénikém, úgy fáj a szívem, hogy itt kell hagyjalak!
- Kicsikém, csodálatos volt, hogy tizennégy évig velem lehettél; most már a saját utadat kell járnod.
Ismét hallgattak, mígnem Catherine félénken felnézett nagynénjére, és kibökte a lelkét évek óta kíváncsiságban tartó kérdést:
- Jane néni!Miért mész el minden október 7.-én a folyóhoz, és teszel a hullámokra virágot?
- Tessék? - kérdezte döbbenten az öreg nő.
- Egyszer láttalak, idekerülésem után nem sokkal, mikor elmentél a folyóhoz; azóta minden évben kiszököm utánad. Meséld el!
- Ó, gyermekem - felelte könnyes szemmel Jane - nem tudod, mit kérdezel. Nem vidám történet és nem is menyasszonynak való.
- Kérlek! - unszolta unokahúga - az utolsó esténk emlékére!
-Hát legyen.

Valamikor, még abban az időben, amikor én születtem, egy új lovászt fogadott fel az apám. A férfi hozta a családját is; egy felesége volt - aki anyám szobalánya lett - és egy két év körüli kisfiúk.
Edward, a te apád, hasonló korú volt, és hamar összebarátkozott a lovász gyerekével. William és ő tökéletesen kiegészítették egymást: Edward nyugodt fajta volt, Will virgonc; de az évek során egymáshoz csiszolódtak, és ki-ki megajándékozta a másikat saját jó tulajdonságaival. Apámat nem zavarta ez a barátság; őt nem érdekelték ilyen szinten az ostoba társadalmi különbségek.
Állítólag Will tanította meg nekem az első szavamat is:"paci". Látom mosolyogsz, kedvesem, ez számomra is drága emlék.
Ahogy nagyobb lettem, sokszor elcsavarogtam a fiúkkal, ők pedig bevettek a játékaikba. Közben Will gyakran segített az apjának a lovaknál, hogy legyen valami haszna, mert mégiscsak szolgának számított elsősorban; persze nem ami gyermeki szívünkben.
Mikor Edward elkezdett lovagolni, egyre többször maradtam egyedül, és szomorkodva kellett végighallgatnom az élményeiket az erdei kirándulásokról.
Végül addig nyaggattam apámat, amíg nyolc évesen kaptam egy lovat, Csillagvizsgálót. Igen, tényleg így neveztem el, mert olyan furcsán nézett az égre esténként, mikor kiszöktem elbúcsúzni tőle, mintha a csillagokat olvasná. Talán tényleg azt tette, és már tudta, amit én még nem.
Will feladatává vált velünk jönni, és vigyázni ránk, illetve a lovakra; ezzel mindannyian elégedettek voltunk, mert együtt maradhattunk.
Tizenkét éves voltam, Will tizennégy, mikor Edward valamilyen betegséget kapott, és egy hónapig ágynak esett. Sokat ültünk mellette, sápadt arca azonban kicsit rémisztett is minket; a halál jelképét láttuk benne.
Akkoriban csak ketten lovagoltunk ki. Sokszor megálltunk a folyónál, varázslatosnak tartottuk az ezüstös habokat.
Aztán egy napon Will megragadta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: - Szeretlek Jane!
Olyan hevesen mondta mindezt, hogy megriadtam, és elrántottam a kezem.
- Mit beszélsz? - kérdeztem rámeredve.
- Szeretlek, őszintén, szívemből!
Nem tudom, mit szerethetett meg bennem: hisz még csak épp elkezdtem gyermekből nővé fejlődni, kissé esetlen voltam, és alacsony; ő talán ezt az üde ártatlanságomat lelte meg bennem; mint amikor egy félig kinyílt rózsabimbó bájára csodálkozunk rá.
Én hogy, hogy nem, rájöttem, hogy viszont szeretem. Furcsa volt, egy pillanat alatt ezt mind megtudni, annyi érzés, ábránd dúlt bennem!
Aznap kaptam meg életem első csókját; de semmi több nem történt.
Délutánonként egymás mellett heverve álmodoztunk órák hosszat, elnyúlva a fűzfa alatt; ma is ott van még, búsan fürdeti hosszú ágai végét a folyóban.
Az egyik ilyen délután Will hirtelen felállt, és levágott egy ágat. Azt méretre nyesegette, és két karikába csavarta, majd megkérdezte, akarok-e a felesége lenni.
Boldogan egyeztem bele. A kis fűzfa-gyűrűmet mindig magamnál tartottam a zsebkendőmben, most is megvan, a fésülködőasztalom egyik fiókjában őrizgetem.
Természetesen a mi kamasz-szerelmünkről nem beszéltünk senkinek, még Edwardnak sem. Nem gondoltunk a jövőre, arra, hogy szüleim - noha jószívű, és egyáltalán nem kicsinyes, pénzsóvár emberek - biztosan nem egyeznének bele a későbbi házasságunkba.
Edward végül is szerencsésen felépült, és újból hármasban szeltük a réteket, erdőket. Csak a folyót kerültök el, csellel vontuk el Edward figyelmét: az a mi helyünk volt, az enyém és Williamé.
Így telt el egy év, boldogságban, szerelemben, álmodozásban; mintha ez már mind legalább ezer éve történt volna. Néha Edward nem tartott velünk a lovaglásokra, mert rosszul érezte magát, vagy épp nem ért rá. Mi ezeket az alkalmakat mindig kihasználtuk, hogy leheveredhessünk a fűzfa alá, és álmodozzunk.
Azonban az egyik ilyen alkalommal úgy döntöttünk, tovább megyünk, fel egyenesen a hídig. Ott rákönyököltünk a hídra, és figyeltük a hullámok lassú, ráérős fodrozódását.
- Hoztam csokoládét - mondta Will - a kamránkból csentem. Várakozva leültem.
Belenyúlt a zsebébe, de jaj, a fűzfa-gyűrű kiesett a zsebéből, bele a vízbe, ő pedig hirtelen utánakapott.

Jane itt megállt a mesélésben, fel-fel törő zokogásával küszködve, majd folytatta.

Hogy a híd fája volt öreg vagy gyenge, esetleg a sors akarta így, nem tudom; de a korlát kiszakadt a helyéről, és Will előrebukott.
Én sikoltottam és még el tudtam kapni a két karját. Ott feküdtem a hídon és ő lógott a víz felett, csak az én kezeim tartották. S nem voltam elég erős; nem tudtam felhúzni.
Kiáltozni kezdtem a segítségért, de nem jöttek. Iszonyúan rettegtem, a könnyeim rácseppentek Will arcára, és láttam, hogy ő is sírni szeretne, de nem teszi, nehogy jobban megijesszen engem.
Már besötétedett és alig tudtam őt tartani.
- Engedj el Jane! Már nem tudunk, mit tenni. Ne kapj tüdőgyulladást.
Sebesen vert a szívem, de akkor egy pillanatra mintha megállt volna, édes nyugalom áradt el bennem: hát még ilyenkor is rám gondol! De a pillanat elmúlt, és éreztem, hogy valóban hideg van, az őszi est csípős szele járt.
- Nem engedlek el; csak egy kicsit tarts még ki - könyörögtem neki - már biztos keresnek minket!
Minden erőmet összeszedve újból kiáltozni kezdtem, de hiába.
A Hold szomorúan világított nekünk, Csilagvizsgáló időnként nyugtalanul horkantva bámulta a csillagokat.
Két óra elteltével elfogyott minden erőm. Éreztem, hogy Will keze kicsúszik az enyémből.
- Ne Will, nem lehet, ne hagyj itt! - azóta sem zokogtam annyira, mint akkor, kivéve mikor a szüleid és testvéreid meghaltak.
- Drága, drága Jane! Én meghalok. - kísértetiesen nyugodt hangon mondta ezt - De várni fogok rád. Csillagvizsgáló már látja a hazámat. Csak légy boldog!
- Nélküled nem lehetek az!
- Ígérd meg, hogy mindent megteszel a boldogságodért. Majd Edward vigyáz rá, vigyázzatok egymásra. Csak ígérj, és mondd, hogy szeretsz!
- Ígérem és szeretlek, szeretlek!
Látod nekem is ez lesz az utolsó szavam:szeretlek! - majd kicsúszott a kezemből. Egy loccsanás hallatszott, és őt örökre elnyelte a víz.
Én ájultan estem össze, és később arra keltem, hogy az ágyamban vagyok, már nappal van. Félig kinyitottam a szemem, de bántott a fény, és nem is akartam beszélni semmiről. Úgy tettem, mint aki alszik.
Este beszéltem Edwarddal, miután a szüleim kimentek. Elmondta, hogy nem találták meg a holttestet, ahogy soha többé. Neki is piros volt a szeme, de nem nyaggattam a fájdalmával.
Mielőtt egyedül hagyott volna, egy fehér valamit csúsztatott a kezembe. A zsebkendőm volt, benne a fűzfa-jegygyűrűm.
A lovász és a neje hamarosan felmondtak nálunk. Nem bírták az idegeik, hogy minden a halott fiukra emlékeztesse őket.
Elteltek az évek. A környéken is elfelejtették lassan Will tragédiáját, már senki nem emlegeti. Én pedig, a rózsabimbó, kinyíltam, és tündököltem; teljes szépségemben vonzottam a férfiakat, rengetegen akartak nekem udvarolni. De mindenkit elutasítottam.
A szüleim egy ideig haragudtak rám emiatt, aztán megbékéltek a gondolattal, és végül meghaltak. Edward egy percig sem haragudott; azt hiszem, ő tudta, mit veszítettem el Willel...
Hát ezért járok ki minden október 7.-én a folyóhoz: mert azon a napon történt az életem tragédiája; neki viszek virágokat, a habokkal neki küldöm őket és érte vizsgálgatom a csillagokat; azt a helyet, ahol tudom, hogy vár rám, és ahova vágyom.
Így öregedtem meg; és maradtam mindvégig egy tizenöt éves gyerek özvegye.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2008-10-25
Összes értékelés:
47
Időpont: 2008-10-27 16:17:47

megmondom neked őszintén elsírtam magam miközben olvastam! gyönyörű!
Szenior tag
Regisztrált:
2007-08-24
Összes értékelés:
2901
Időpont: 2008-08-10 11:51:24

Nagyon szépen írsz Henkee, szívből gratulálok, élményt adtál:)
Alkotó
dinipapa
Regisztrált:
2007-10-15
Összes értékelés:
1721
Időpont: 2008-08-08 22:16:56

Édes Lánykám! Henkee...
Lehet, hogy kinevetsz, de meghatódtam az írásodon, és úgy éreztem, egy egész regényt olvasok végig, láttam a képeket, Will-t, Catherine-t, Jane.t...
Borzongatóan tudod fonni a fonalat. És .....no comment..bocsi de nem tudom tovább írni a véleményem, szerintem tudod.
De nagyon örülök, hogy ilyen csodás Lányom van!)))
"Délutánonként egymás mellett heverve álmodoztunk órák hosszat, elnyúlva a fűzfa alatt; ma is ott van még, búsan fürdeti hosszú ágai végét a folyóban."
Ez a mondat egy csoda...a sokak közül.
IGAZI ÉLMÉNY volt olvasni..köszi!!!
szeretettel: dinipapa

Legutóbb történt

szilkati alkotást töltött fel Balaton címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Alázat című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Idegenben című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak HK VI/2. Befejezés című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Őszi dal című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Idegenben című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Húsvét hétfőjén 2018. című alkotáshoz

magam alkotást töltött fel Nyár végi erdő címmel

szilkati bejegyzést írt a(z) Idegenben című alkotáshoz

Delory Nadin alkotást töltött fel A pillangó címmel a várólistára

black eagle bejegyzést írt a(z) Őszikék című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Gesztenye fa című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Idegenben című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Engedd el! című alkotáshoz

barnaby alkotást töltött fel Gesztenye fa címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)