Hogy miért?

Nem tudom. Én sem értem.

Kérdezik sokszor: ki vagy te?

A válaszom kissé hamis, s mégis...

Mégis elhiszem. Elhiszik.

Egy lány, ki önkéntes számüzetésben fullad bele az álmokkal, reményekkel teli unalom sivár rengetegébe.

Fáj az elképzelés, s mégis...

Elhiszem. Elhiszik.

Homályba vesző tekintetek vádolnak ezért, s bukásom teljes tudatában ezen változtatni nincs jogom.

S ha lenne...?
Nem tudom, élnék-e vele.

Csak bolyongok, mint bús idegen...
Tudatom azt súgja: "Menekülj! Neked más a végzeted, nem lehetsz így - egyedül!"

Nem értem.

Esőfüggöny takar, s látod, most is rímbe vész minden szavam.
"Bűvöletben élsz." - mondják jogosan...

Elég! - kiáltom, s tűrőképességem végső határát észlelvén kitör belőlem az amúgy is régóta lelkem mélyén ólálkodó, mindent elsöprő, fatális kétségbeesés.

Hiába minden küzdés.

Én akartam...
Megpróbáltam...

De nem ment.

Pedig elhittem. Elhitték.