Reggel poros az út, és az idő megállt,
mint fülledt meleget, ha az eső felvált,
oly' józanító ez az elválás megint,
amit a végsőkig húznék, szívem szerint.

A világ makacs, gyilkos egyszerűséggel,
nem törődve szerelemmel, vagy hűséggel;
elszakít tőled, tovagördít a kerék;
rögtön megállnék, ha ez a busz én lennék.

És többé soha, semmi nem mozdulna,
mellettem a világ rohanna, elvonulna;
én csak állnék és néznélek minden nap,
hű busz-szoborként várva, mi el nem hagy.

Mégis visz és visz tőled egyre messzebb;
hogy lelkem elhagyott kincsért epedjen;
hiszen szívemből egy apró darabot
kis talizmánként mindig nálad hagyok.