HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 18

Tagok összesen: 1865

Írás összesen: 48386

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: SallyFeltöltés dátuma: 2008-08-23

Varázslatos éjszaka

-Bárcsak már vége lenne...- sóhajtottam halkan a csoportban, de hangom félénk rezgéseit csak a közelemben lévők hallhatták meg. Éppen gyűlésen voltunk, az esti előkészületeket próbáltuk zavartalanul lebonyolítani...persze mint mindig, most is akadtak gondjaink, de ezeket elfedte a cél, amelyet lelki szemeink előtt kellett tartanunk. A terem, amiben a megbeszéléseket folytattuk, ódon falai nyomasztóan hatottak mindenkire, mintha minden félelmünket a valóságba akarná kergetni lelkünk legmélyebb zugaiból... egy ember sem lehett közönyös vele szemben. A tömeg lázasan mocorgott még a székeken, páran csak most érkeztek...kapkodó lépteik morajlása könyörtelenül szakította meg a csendet, amelyet gondolataink kiteljesülésére építettünk.
A falakon körben Bölcseink mutogatták magukat, persze nem egyszerű portrékon keresztül. Sokkal inkább alkotásaik, csodáik képében jelentek meg köztünk, és ezek sokkal inkább felfedték vaódi énjüket, mint holmi mesterkélt ábrázolások. Valószínűleg a tömeg elsiklott az apró dolgok fölött, és a falakra csak néha-néha vetnek egy-egy lopott pillantást, hogy megtudják, semmi sem változott a teremben...ezzel próbálják lecsillapítani belső bizonytalanságukat, mely az örök változás felé irányul. Engem viszont az egyik kép már régóta hatalmába kerített. Egy lányt ábrázolt, akinek hófehér bőre a sötét háttérben világított, kék szemei pedig ragyogással töltötték be a képet, mint az éjszakai lámpások, amelyek reményt keltenek a rideg sötétségben. Az alak zuhanása véget nem érőnek tűnt, körülötte nem lehetett látni sem kiinduló pontot, sem célt, amely felfedhetné életének határvonalait. Egyedül testtartása árulkodhatott a kép figyelőjének, hogy az üresség, ami áthatotta a képet, magába fogadta lelkét, és együtt létezett vele. S bár az esés miatt arcába hulló szőke hajtincsek arcvonalainak nagy részét elfedték, szeméből boldogság és titokzatos erő sugárzott. A kép az emberi lét Beteljesülését mutatta...persze legtöbben egyszerűen csak a "halál" szót használnák erre az állomásra, de mint ahogy azt a kép is ábrázolja, számunkra sokkal többet jelent a földi élet végénél: lelkünk megtisztulását.
Sokszor elmerengtem már a kép előtt...vajon milyen érzés lehet megszabadulni emberi mivoltunktól, és mégis felszabadítani a bennünk rejlő erőket? Érzem, hogy nem sokára engem is magához vonz, sorsom hivogatását már mennyei kórusok hangjaként hallom...
A szoba többi része számomra túlságosan is közömbös volt. Nem keltett bennem semmilyen gondolatot, vagy érzelmi reakciót, így csak azt a célt szolgálhatta, hogy biztosítsa számunkra a szükséges belső magányt.
A megbeszélés több, mint egy órán keresztül zajlott, így gyorsan megszületett a Vezetők döntése. Tudtuk, hogy egy rossz döntés olyan következményekkel járhat, mint egy váratlan hurrikán...elsöpör mindent, amit eddig elértünk...elveszítjük a múlt biztonságos köveit, amelyek a jelent támasztanák alá számunkra.
Közeledett az éjszaka, és a sötétség csápjai lassan minden törékeny szívet fojtogatni kezdtek. A szobámban próbáltam magányra lelni, és nem gondolni a súlyos feladatra, amit kitűztek számomra, hiszen éreztem, hogy megpróbálja magával sodorni lelkem minden reményének morzsáját.
Végre elérkezett a pillanat...az idő, amikor mások érdekét szolgálhatom, de olyan lassan lopózott be az életembe, hogy minden erőmet össze kellett szednem, nehogy meghátráljak. Az árnyak, amelyeket a sötétségből fogadtam be, még egy utolsó öleléssel búcsúztattak el fagyos szobámból. Ezek az lények voltak elhunyt barátaim emlékei, emberi létük maradványai. Nem tudtam őket megvígasztalni...csak remélhettem, hogy egyszer újra megértik annak a közösségnek rendszerét, amelynek egykor ők is részei voltak.
Lassú léptekkel indultam el a folyosón, mely sorsom újabb állomásához vezetett. Vörös ruhámat a beáramló fuvallat lengette, miközben a kivezető kapu felé sétáltam. Barátaim, és családom minden egyes tagja egy-egy halk búcsúimát mormolt, miközben a folyosó két oldalát kezükben égő gyergyákkal világították meg, mint kóbor lelkek a másvilágba vezető ajtót...csak hogy nem tudhattam, mi vár rám odaát...a félelem játszadozott célom törékeny porcelánjával. Nem néztem szeretteimre, hiszen mit is mondhatott volna el egyetlen utolsó pillantás, amit az évek alatt szavakba sem tudtam önteni? Szívtelen vándorként szakadtam ki védelmező karjaikból, és csak abban reménykedhettem, hogy nem fogok nekik csalódást okozni...nem úgy, mint az előttem távozók, akiknek céljait elfedték saját, önző vágyaik beteljesülésének reménye.
Megálltam a hatalmas, vastag fából készült ajtó előtt. A kapu körvonalait olyan rovások, és minták díszitették, amelyeket Vezetőink állítottak fel pajzsként világunk megőrzésére. Ezek a jelek most mégis hivogatóaknak tűntek, bár sejtettem, hogy az ajtó mögött álló tér az, ami magához vonz. Az utolsó percekben minden tudásomat megpróbáltam felszínre hozni, amelyeket az évek során sajátítottam el...muszáj volt ahhoz, hogy reménykedve tudjam elhagyni a biztonságos otthonomat, melynek eddig sikerült elfednie előlem a valóság keserű és fájdalmas létét. Beszívtam az otthon édes levegőjét, mint mohóságom utolsó megszerzett kincsét. Még csukott szemmel próbáltam lepergetni szemem előtt az elém táruló eseményeket...s bár ez a film tele volt megoldhatatlan jelenetekkel, tudtam, hogy ezt az utat már azelőtt megjártam, hogy valósággá vált volna. Lassan a kilincs felé nyúltam, bőrömnek minden sejtjében éreztem saját döntéseim nyomását, majd remegő kézzel kinyitottam az ajtót.
Egy lépést sem kellett önerőből tennem, a külvilág mohón szívott magába. Hallottam, amint a szeretteim hangját lassan elfedi a kapu zord csapódása.
Körülöttem mérhetetlen sötétség tátongott, az ajtó körvonalai pedig egyre jobban halványodtak, míg végül sikerült teljesen eltűnnie. Ebben a pillanatban a tér megváltozott, és akartából zuhanni kezdtem. Éreztem, ahogy a szél finoman belekap ruhámba, majd néha hozzá dörzsöli testem fedetlen részeihez. Csak az arcomba csapódó hajtincseket láttam, így kénytelen voltam egyre szorosabban lehunyni szemeimet, és átadtam magamat azoknak az érzésekben, amelyek hangjára eddig nem voltam képes figyelni. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, előtört belőlem a vágy, hogy elveszítsem mindazt, amit eddig elértem. Bárcsak lett volna rá lehetőségem...de tudtam, hogy ez lehetetlen, még akkor is, ha ez az érzés kezdte áthatni egész énem görcsös ösztöneit. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen...küzdenem kellett azért, hogy koncentráljak azokra a váratlan eseményekre, melyek felülmúlják képzeletem határait.
Éreztem, hogy lassan sikerült teljesen átadnom magam az érzésnek, amelyet oly' sokáig próbáltam elképzelni, azonban most már biztosan láttam, hogy fantáziám minden rezdülésén túlszárnyalt ez a világ: egy voltam minden gondolatommal és érzésemmel. Most már csak várnom kellett... talán egyszerűen hangzik, de eddig mindenki itt bukott el, hiszen a kísértés nagyobb volt annál, mint amire lelkileg bárki felkészítette volna őket. Nem tudtak elszakadni ettől a biztos harmóniától, ami magába fogadott már akkor, amikor még meg sem születtünk.
Gondolataim egyre vadabbul cikáztak a térben, mintha éppen most szakadtak volna ki fogságukból. Próbáltam a káoszban ismét békére lelni...de éreztem, hogy énem egy része lassan elhagy engem. Idegen, nem emberi erők költöztek gondolataim közé, amelyekről nem tudhattam, hogy jó vagy rossz szándékúak-e. A Bölcsek is végig járták ezt az ösvényt...beléjük jó és gonosz erők is költöztek, és nekik kellett dönteniük, melyiket hagyják uralkodni énjük fölött...rám is ez a sors várt...
A fájdalom olyan váratlanul nyilalt belém, mintha csak azért tört volna elő, hogy megbotránkoztassa lankadó figyelmemet. Úgy éreztem, mintha létem minden atomja ki akart volna szakadni, hogy beburkolja a sötétség, és végleg magához láncolja...pedig tudtam, hogy pont az ellenkezője történik. Igazi énem alakja most formálódott a Mindenség anyagaiból...leírhatatlan érzés volt. Emlékeim hosszú harc után végül elhagyták elmémet, és végül magával nem ragadt a tudás karja, mint egy gondoskodó édesapa.
Beteljesült az álom, ami eddig életben tartott: lelkem megtisztult, és olyan földön túli erőkre tettem szert, melyek valahol mélyen mindig is a részeim voltak. Most már készen álltam a hazatérésre, hiszen teljesítettem célomat: meghaltam, hogy végre másokért éljek.

Nemzedékekkel később...

Végre hajnalodik. A nap olyan lassan kúszott fel az égboltra, hogy lelkem egy része meghalt a várakozásban...most viszont érzem, ahogy a nap sugarai melegítik testem minden atomját, lelkem sötétebbik fele is feláldozza magát a remény oltárán. A rikító narancssárga és vörös színek nem nyugtalanítanak, miközben a felhőkhöz kapaszkodnak...nyugalmat, és örök biztonságot érzek a csendben, mely körülfon, mint egy meleg ölelés.
Körülöttem mindenki fecseg, zajong, de megpróbálom kiszűrni a természet édes hangjait a világi zajok közül...talán egyszer sikerül, és megtalálom otthonomat ebben az édes magányban.
Néhány ismerős arc fel-felbukkan a tömegben, bár miután vetnek rám egy lenéző pillantást, szótlanul elhaladnak mellettem. Tudom, hogy nem tisztelnek, de kénytelek velem együtt élni, hiszen nélkülem már nem élnének...mindent magával ragadna a sötétség.
A fák árnyékába húzódom, lassan fordítom tekintetemet ismét az ég felé, de a leveleken keresztül sugárzó fénysugarak megbabonáznak, mint egy gyermeket, aki először látja saját édesanyja mosolyát. Alig észrevehetően kinyújtom az egyik kezemet, és megérintem vele a fa érdes, mégis tiszta törzsét...behunyom szemeimet és koncentrálok. Pár percnyi álldogálás után ismét az öreg fűzfa leveleit nézegetem, és elégedetten hagyom el a fa árnyékát. A levelek, melyik eddig méregzöld színben tündököltek, és festették meg az erdő zord hangulatát, most hamuszürkévé váltak...alakjuk az emberi szem előtt talán elhomályosultak volna, de az én látásommal ez nem történhetett meg. A levelek lassan fehér indákká formálódtak, majd önálló életre keltek, végül körbefonták a fa törzsét, és láttam még a földbe vadul ásó indák tömegét is. Éreztem, amint ezek a kígyószerű teremtményeim finoman simogatják a körülöttük élő virágokat, mintha csak életet akarnának lehelni beléjük. Még egy lépéssel hátrébb kell lépnem, hogy be tudjam fejezni, amit elkezdtem. Egyik kezemet az indák irányába fordítom, majd halkan mormolni kezdek.
Hallom, amint az értetlen tömeg megbotránkozik azon, amit éppen tenni fogok...de most nem törődhetek velük...nem hagyhatom, hogy másnak baja essen...áldozatra van szükségünk, ha életben akarunk maradni. Tekintetem a fa törzsébe mélyesztem...meglátom az élet valódi lényét, minden célját, álmát és gyöngédségét.
Nem tudom, mióta állok itt...az idő olyan fogalom a mindenség csöndjében, amely létezése bizonytalan, ha mi is eggyé válunk vele. Elmémben ismerős arcok, és meg nem történt események peregnek, szememet szinte elvakítja a tudás mindent elsöprő fénye. Nem sokára végzek...az élet tisztasága burokként ölel át, és érzem, hogy ez a gyermeki lét minden dimenziót átjár a maga teljességében. Hallom már, hogy egy másik lét hivogat...
Most már kinyitom az eddig ökölbe zárt kezemet, és ujjaim hegyével az élet szilárd burkát karmolászom...de sokkal törékenyebb, mint ahogy azt a legtöbben gondolnák. Izzó körmeim lassan felsértik a hártyát, és magába ránt az univerzum...a sötét magány, ahol csak azok a gondolatok maradhatnak életben, amelyek képesek feláldozni magukat az mindenség fényes oltárán. Énem most igazán szabad...a tökéletesség magánya csalogat békés karjaiba. Olyan nehéz innen elszakadni...olyan nehéz itt hagynom ezt az életet...ezt a halált, amelybe az évek során lelkem szinte beleolvadt.
Lassan végre kinyitom szememet, mely még próbálja ismét megszokni a világ fényeit. Ennek ellenére pontosan ki tudom venni az árnyakból, hogy sikerrel jártam. A fa előttem többé nem élt. A levelek elégve hevertek a földön, mint sírokban az elhunyt szeretteink, a fa törzse pedig görcsösen hajlott a reményt jelentő napfény felé...de már túl késő volt.
Saját, magányos gyászmenetemben elindulok a kapu felé, de utoljára még a kezemre tekintek. Görcsös öklömet figyelem, szorosan tartom a benne rejlő kincset, egy tiszta gyöngysort: a fűzfa életét.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

alberth alkotást töltött fel A csavargó kismacska címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Én láttam ŐKET! című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Szeretem című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Cseppjein a múltnak című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) A nyárhoz című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Volt egyszer egy Sztár Áruház című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ó, apám! című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Nap-leány című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Nap-leány című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel W. Busch: Die Rose sprach / A rózsa szólt címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) A hívás című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)