Volt egy barátom,
Kiről azt se tudtam, hogy a barátom,
Mi több, a legjobb barátom!
Egy barát, ki mindig velem volt,
Jóban, rosszban, megvédett,
De ezt nem vettem észre.
Most már észre vettem, amikor elment...
Mikor egy nap megtudtam, hogy mi történt,
Nem sírtam,
Arra gondoltam: jobb így,
A szívem gyors verése megállt,
A gondolkodásom is,
Aztán végig söpörte az agyamat, az egész élet, ami vele volt...
Hirtelen gyorsabban vert a szívem, belülről sírni akartam,
De nem jött ki könny a szememből,
A többiek mind sírtak, én csak néztem őket...
Olyan furcsa érzés volt: meghalt örökké a testvérem...
Nincs többé. Nincs kinek, elmondhatom a bajomat,
Nincs, ki figyel rám,
Nincs ki a legőszintébbet, mondja meg nekem.
Egy ideig azt hittem, hogy, vissza fogsz jönni, de nem...
Aztán hirtelen kitört belőlem a sírás,
Rám jött a remegés, nem tudtam megállni,
Az arcomat lefelé hajtottam,
Nem akartam, hogy bárki láthassa az arcomat...
Nem akartam, hogy bárki láthassa a szememet.
Hogy történhetett ez meg?
Mikor legutoljára láttalak, végig futott az agyamon,
Hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni foglak...
Miközben mentél, végig néztelek, le se vettem a szememet rólad!
Aztán hirtelen elmentél, olyan volt, mintha repülnél...
Ezt a verset neked írom!
Nem biztos, hogy látod ezt a verset,
De én hiszek benne, hogy látod és olvasod is!
Kárba veszett minden,
Most annyi mindent tudnék neked mondani!
Még mindig azt hiszem, hogy egyszer visszajössz,
Pedig ez lehetetlen!
Már álmodtam is rólad,
Mindkét álmomban visszajöttél,
Az egyikben ott ültél mellettem,
És azt kérdeztem magamban: miért jöttél vissza?
Úgy jobb volt, ha nem vagy itt,
Olyan érzés fogott el, mint ha rossz ember lennék,
Hogy azt kívántam, bár ne jöttél volna vissza...
Mikor felkeltem az álmomból,
Tisztán emlékeztem az álmomra, a gondolataimra...
És ugyan az az ézés volt bennem,
És azt is kérdeztem, hogy miért?
De most nem arra értve...