Szia Fa, ki itt ázol Budapest szívében,
Tűrsz füstöt, nyomort, igaz reményében.

Bízol? Nem is sejted Időnek azon pillanatát
Mikor szól majd valaki: "Kivágom ezt a fát!"?
Megöl, feldarabol, s épít otthont, meleget;
Barbár gyilokra készteti a család szeretet.

Várj csak! Hogy teheti? Eddig óvott, öntözött,
Csírád védte, hajtásod; egyenes bothoz kötözött.
Kedves Fa! Ő Joggal lopta magát csöpp szívedbe,
S most bizalmaddal mit sem törődve küld a végbe.

Ej! A költő sem különb, csak kihasznál téged,
Fájó versei rabolt eszközévé teszi léted-nemléted.
Szegény Fa, hiába is járat nyomorult sorsán,
Nem segít senki mocskos, szürke nyomorán.

S látod Én, ki nem gondoztalak, nem ápoltalak,
Én megértem, sőt érzem dühödt kínodat.
Kedves Fa, ne sírj! Szeretnek tovább, életükön át.
Szenvedésed elvakít, hagyd a múltat, éld a mát!

Viszlát Fa! Elhagylak most én is, mert megtanultad.
Erős lettél, boldogan éled a mát, ott hagytad a múltat...