HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-09-16

HB új kalandjai: A megmentett kalóz

Így emlegettük később társaságokban, ha szóbakerült: "a megmentett kalóz tipikus esete" és nagyokat nevetve mesélgettük annak a napnak történéseit. Pedig akkor, már úgy értem aznap, nem volt ám minden sima tejfel, szar nap volt az a nap, csakhát az idő megszépíti az emlékeket.

Emlékszem, július volt, vagy augusztus, mindegy, nagyon meleg volt, és mi napok óta el voltunk kettyenve, olyan unottan végeztük az élet által ránk rótt feladatokat, hogy még Robinak is feltűnt kedvetlenségünk, meg is kérdezte az ő otromba, bumfurdi módján, amikor elhaladtunk a vitorlástelep nyitott kertikapuja előtt: "na, mi van szarosseggűek, hogy ityeg a fityeg?"
A Hámori Bandi durcásan azt felelte: "sehogy" és menni akart tovább, de ez a hülye vén Robi most már két kézzel kapaszkodott a szóba, és mézes mázos hangon a felől érdeklődött, dugtunk e már aznap?
Persze rögtön mondtuk, hogy nem, nem dugtunk. Hogy is dugtunk volna, mikor lett volna rá érkezésünk? Reggel trenyáltunk, futottunk az országúton Szemes és Lelle között tizenhat kilométert, csináltunk négyszer ötven fekvőtámaszt és háromszáz felülést, majd a reggeli után, amit Tenkey néni fehérke köpenyében személyesen szolgált fel az üdülőben, játszottunk a fasori pályán egy ötszettest. Akkor, a pálya lehúzása közben azt találtam mondani a Hámori Bandinak: "látod Testvér, mégis csak én vagyok a legjobb Testvér, mert íme szarrá vertelek Testvér"
Dühösen nézett rám, égszinkék szemét kimeresztve sziszegve közölte, hogy ez a meccs egyáltalán nem számít, tízből kilenc alkalommal különben is ő nyer, és, én, vegyem tudomásul, bármilyen jó is lehetek, mindig csak másodhegedűs lehetek. Szóval éppen a fasorból jöttünk vissza, hófehér sorthban voltunk mindketten, s makulátlanul izzadságfoltos remek teniszingekben. Robival a vitorlástelep előtt futottunk össze, mi mentünk éppen kifele a mólóra, ő meg ott ácsorgott szokás szerint a nyitott kapuban, és egy barnacimkés flaskából rumot kortyolhatott. Látta, mert látnia kellett, honnan jövünk, tudnia kellett volna, hogy az egész rohadt délelőttöt trenyálással töltöttük, mégis megkérdezete, hogy dugtunk-e? Azért a Robi se semmi.
A Testvér elfogadta a Robi által felkínált rumot, belekortyolt, majd odanyújtotta nekem, és én is belekortyoltam. Így kortyolgattunk ezután, míg csak egy csepp is volt a Robi rumosüvegében. A Hámori Bandi egész nap morgott aztán, aztán kinn a mólón megismerkedett egy új lánnyal, dumált neki valami ökörséget, amin az új lány nagyokat nevetett, majd felvitte az új lányt a belugára és dugott vele. Így, ahogy mondom, vásznat se húzott, ki se vitorlázott hozzá, annyira odáig volt már. Volt valami sunyi, szemérmetlen elkurvult rontás a levegőben, ez éreztette akkor is a hatását, amikor a Robival beszélgettünk és akkor is, amikor a Testvér az új lánnyal átbocizott a gátra a belugához. Aztán...mi volt aztán, semmi nem volt aztán, csak jött a nagy vihar. Kedden jött, estefele. Az már másnap volt, vagy harmadnap. Reggel óta gyanús volt a föld, az ég, a víz. A föld száraz, kicserepesedett képe a nyárfák göcsörtös gyökerei között telis-tele volt összevissza futkorászó eszetlen hangyával, a nádasból árvaszúnyogok rajzottak elő és felhőként gomolyogtak a part fölött, por szállt a levegőben s valami ragacsos nyál. Az ég hamuszínt öltött, s olyan, de olyan furcsán lógott odafönn, mintha le akarna esni. A víz, istenkém, a víz pedig leírhatatlan volt. Nem volt színe. Délutántájt a móló kanyarulatában álltam, vártam valami megváltó jelre, és néztem a vizet. És magamban, mert hülye az ember, meg akartam határozni a víz színét. Egyre csak néztem, meresztgettem a szemem, és nem tudtam meghatározni. Barna volt? Igen, barna, mondom most emlékezetből. És zöld? És zöld, hogyne, ha van a zöldnek valami ocsmány, pocsolya-szerű, zöldesbarna árnyalata. És fekete? Fekete is, naná, világosfekete, amely már majdnem szürke. Piszkos volt a Balaton, legalább is rám olyan benyomást tett, ahogy néztem, mintha piszkos lenne, mintha sár és portenger lenne. Sárga, zöld, földszínű hullámok nyüzsögtek mindenfelé, tarajuk szétomlott, a szabálytalan, rücskös, amorf vízfelszín úgy csillogott, mint az összetört tükör, mint őrült ember hagymázos látomása a beszűkült látóhatár alatt, komor, közeli hegyek előterében. Kimentünk akkor a belugával és megdöntöttük rendesen. A mólón az emberek sikongattak, odahallatszott kóricálásuk: "most fognak beleborulni, most fognak beleborulni" Aztán estére még jobban bevadult a szél, 7-es lett, vagy 8-as, legalább is ezt mondta Tibor Tibor, amikor kegyeskedett kitolatni nagy hasával a sólyára, hogy utána nézzen nem sodorta-e el a bocit a szél.
Még aznap este, mondom, nagy szél fújt már akkor, történt valami, ami végképp betette nálam a kaput. Meséltem már a sárgahajú lányról, ugye, akibe szerelmes voltam? Persze, hogy meséltem. Na, az üdülő előtt összefutottam vele. Én és a Hámori befele tartottunk éppen, hogy összeszedjük a haverokat egy rexpartihoz, ő meg jött a sarok felől. Jött, ahogy jönni szokott, amikor csak úgy jön minden apropó nélkül, jövögetett szépen dallamos, lágy léptekkel, rám nézett, és megszólított:
-Figyúzz, nem-e tudnál jegyet szerezni véletlenül holnapra a Bandita visszatér című filmre?
Oda és vissza voltam a boldogságtól. Ismeretségünk négy éve alatt először fordult elő, hogy ő jött oda hozzám, és ő szólított meg. Mi ez hát? -kérdeztem magamtól nagyot nyelve az öröm édes ízével a számban, -ha nem szerelem ez?
Szemének csodálatos, semmitmondó ürességében a lélek mélységét véltem felfedezni, szavainak búgásában elfojtott szenvedélyt, viselkedésének fesztelenségében szűzies tartózkodást, halovány mosolyában kislányos félénk kitárulkozást.
Hámori legyintve otthagyott, én meg olyat találtam mondani a sárgahajú lánynak, amibe magam is beleszédültem.
-Szép a hajad, -mondtam neki.
-Menj a francba, -mondta ő.
-Kecses a lépted, mint Daphnénak.
-Hülye vagy, -mondta dühösen.
-Szeretnélek szeretni.
-Állat, -felelte. -Hogy merészeled...?
Belekarolt az egyetemistába és már mentek is. Lesújtó tekintettel visszanézett még rám:
A jegyeket ne feledd. Magadnak is vehetsz, ha akarsz, de ne közvetlenül mellénk, megértetted?!
Ilyen előzmények után, csodálkozhat-e bárki azon, hogy sem a Testvér, sem én nem voltunk másnap kifejezetten viruló jókedvben. Mégis, annak tudatában, hogy mi vagyunk a legjobbak, reggeli után újra és újra végig koslattuk a kocsma, a Kis Matróz és a móló közti háromszöget, lementünk a sólyára, bekukkantuttunk a vitorlástelepre. Nem volt odakinn teremtett lélek se. A mólón túl amerre előre néztünk, az ég egybefolyt a vízzel, tarajos hullámok ostromolták a mólót, átcsaptak a mellvéd felett. Óriási erővel fújt a szél Aquilo korbácsa alatt, alig lehetett egyhelyben megállni. Letört, zöld-leveles ágak, elhasadt, földre hanyatlott jegenyefák, megbontott tetők jelezték a szél erejét. Swartz bácsi a gátőrház tetejének földre hullott cserepeit szedegette éppen amikor arra mentünk, köszöntünk neki, de ránk se hederített.
-Menjünk Testvér, -mondta morózus kedéllyel a Testvér, -igyunk valamit. Ebből ma nem lesz se teniszezés, se vitorlázás.
Hátat fordítottunk az acsargó Balatonnak és elindultunk. Elvonszoltuk testünket a VITUKI piros motoros hajója mellett, imbolygott, mint egy részeg matróz, csögött a lánca. De csörgött, kattogott, csattogott egymásnak verődve a sok kis apró csónak is a móló mellett, és a szél huhogásán keresztül áthallatszott a gát mögött táncoló vitorlások szálingjainak és falkjainak jellegzetes, idegekbe tépő klinkelése.
Mintha földből nőtt volna ki két alak a vitorlástelep előtt. Ott álltak ketten, két ember és beszélgettek. Az imént, amikor kifelé jöttünk még nem voltak ott. Az egyiket, nagy mackó, rögtön megismertem, Tibor Tibor volt, a másik kese hajú orkánkabátos férfi volt. Német volt, németül karatyoltak, s én szerfölött csodálkoztam, hogy Tibor Tibor tud németül karattyolni. Hát, amikor odaértünk, ilyet szólt csak nagy hirtelenjében a Tibor Tibor:
-Nahát! Hát itten jönnek la, ezek a fijatalemberek. Beszélje meg velük. Ők tudnak talán-tán segíteni, feltéve ha akarnak. A német meg zavarodott képpel reánk bámulva kellemetlen, karattyoló hangján, tört magyarsággal már hadarta is:
-Én kicsi csónak kikötni ottan, veszélybe lenni ottan, a nagy szél szakítani el fel le horgony, s neki...sodor...vág...oda...izél a...a...a... kőhö.
Mutatta merre van az ő kicsi hajója és tényleg, arrafelé nézve, a túlsó mólószárnyon túl, a hajóállomás mögött, attól kicsit jobbra a part irányába megpillantottunk egy kalóz típusú vitorlás vonalnyi barna testét, veszettül hánykolódott és dűlöngélt a partra futó tarajoshullámok hátán.
Tudtam, mit akar a német, ha nem mondta volna, akkor is nyilvánvaló lett volna, azt akarta, hozzuk be a hajóját a háborgó vízről a kikötő védett biztonságába.
-Nincs az az isten...-kezdtem volna mondani, a Hámori Bandi azonban közbevágott, és halált megvető nyugalommal az arcán azt mondta, meg lehet csinálni, de sokba fog kerülni.
-Pénz nem számítani, -replikázott élénken a német, -és megcsörgette a zsebét, -pénz lenni sok....
-Pénzt nem fogadni el, -csóválta meg a fejét kínnal-keservvel a Testvér, -rum lenni sok, ami előtte-utána meginni, mi, én és a Testvér.
A német fogadkozott, minden cehet áll. Hámori Bandi ajkán kétkedő mosoly játszott és azt mormolta az orra alatt, hogy nincs a földnek annyi németje, ha mind összeállnak sem tudják finanaszírozni ha ő egyszer inni kezd, de azért megadóan elindult a Pléfedeles felé. Megittunk ottan asztán némi nemű rum italokat. Amikor már elég volt, jól felfűtve kiballagtunk a partra. A német, mint kísértet, hófehér arccal követett. Istenkísértés volt, amire készültünk, ő is tudta, mi is tudtuk.
Meztelenre vetkőztünk, és lepakoltuk gönceinket egy esőverte padra. Én ugyan ajánlottam a Hámorinak, bújjunk vízhatlan gumiruhába, a Testvér azonban szó szerint a következők érveléssel utasított el:
-Gondolkozzál Testvér, mi lesz veled gumiruhában Testvér, ha a móló előtt hauzolásnál felborulunk a nagy hullámokban?! Hogy fogsz úszni abban az átkozottul nehéz gumiruhában Testvér? Ott fogsz elpusztulni nyomorultul, Testvér, anyád sír majd utánad, és aszt mondja az én anyámnak, na eszt azért igazán nem kellett volna, ezt akarod?
Beleléptünk a térdig érő, habzó, piszkosszürke vízbe, és reszketve, dideregve elindultunk a kalóz felé, ami 50 méterrel beljebb hánykolódott. A partra futó hullámok taraja a combunkig, hasunkig csapott fel, majd a hajó mellett már a mellünket verte.
A bummot a becsavart grósszal a cokpitban találtuk, a fock-vitorla a deck alá volt begyömöszölve. Világos volt, hogy mindkét vitorlát fel kell húznunk, hogy fordulni tudjunk a csapkodó hullámverésben. Amikor kész lettünk, azt mondta a Hámori Bandi:
-Testvér, te vagy a kormányos, én meg mancsaftolok neked.
Indulni kellett, a vásznak úgy csattogtak, úgy lobogtak, hogy azt hittem, menten ezer darabra szakadnak. Hámori Bandi hátán, farán görcsbe rándultak az izmok, sovány, izmos teste nedvesen csillogott a komor égbolt alatt erjedő tompa fényben, ahogy iszonyatos erőfeszítéssel feltépte elől a vasmacskát. Heves mozdulattal magam felé rántottam a kormányrudat, a hajó orra elfordult, a vidorlák nagyot durranva megteltek széllel. Mint a vihar, úgy lódult előre a vitorlás, megdőlt, a vásznak szinte érintették a hullámok szürke sörényét. Vad száguldás következett. A viharos, északkeleti szélben túl kellett jutni a móló vonalán, majd megfordulni, kiengedni a vásznakat és bevitorlázni, -mindössze ennyi volt a feladat. Fenn ültünk a deklin mindketten, lábunkat beakasztottuk a swertszekrény pereme alá, felsőtesttel pedig kihajoltunk, kihomorítottunk. Hámori Bandi kezelte a fockvitorla behúzókötelét, én meg egyik kezemmel a kormány-rudat markoltam, a másikkal a grószshottot. Elértük a kellő magasságot, lehetett fordulni, de még haboztam. Háromszor kérdeztem meg a Testvért: "kész vagy Testvér?" -és ő háromszor felelte: "kész vagyok, Testvér!". Ez a fordulás a világ legrázósabb fordulásának igérkezett, nem is fordulás volt igazából, hanem "hauzolás" -a vitorlás szaknyelv így nevezi azt a manővert, amikor a hajó orra nem a szél felé fordul, hanem elfele attól. A hauzolás során a vitorlák egyre inkább oldalról, majd hátulról kapják a szelet, végül, ahogy a hajó csaknem 180 fokban visszafordul, ismét oldalról. Az átfordulás pontján a vitorlák átcsapnak, a bumrúd átvágódik. Ki tudja, hány halálos tragédia okozója volt már a viharos szélben vad erővel átvágódó bumrúd, amely úgy sodorja le az embereket a fedélzetről, ahogy őszi szél az elsárgult, fáradt falevelet az ágról?
A szél huhogott és sikoltozott az árbóc-merevítő drótkötelek között, ahogy nagyokat bukdácsolva átvágtunk féloldalvást keresztezve a bukóhullámokat. Hajónk orra most a vízpárák mögött felsejlő tihanyi félsziget irányába mutatott. A jobboldali mólószárnytól úgy 3-400 méterre lehettünk.
-Hauzolok, most, -kiáltottam, és a kormányrudat átvágva a másik oldalra, átbújtam a vetődő bummrúd alatt. Idegtépő pillanatok következtek. A hátszeles szakaszon, a nagy hullámokban a feldőlés határán bukdácsolt alattunk a kicsiny jolle. Középre helyezkedtünk, ugrásra készen guggoltunk a cokpit alján a trepnin, én hátul a kormányt markolászva, Hámori Bandi elől a swertszekrénynél. Hátszélben a kalóznál instabilabb, szeszélyesebb vitorlást nem ismerek, vigyázni kell minden mozdulatra. Elég egy aprócska hiba, tíz centivel arrébb teszed a hátsód, és már borul is, mint a tejesüveg. A hullámok tetejéről láttuk, szélsebesen közelednek a móló esőverte, rozsdabarna sziklái, de amikor leestünk a hullámvölgybe, semmit nem láttunk, csak habzó, örvénylő, száguldó vízfalakat.
Aztán már ott is volt a móló. Megemelt egy nagy hullám, vészesen közel kerültünk a kövekhez. Úgy éreztem, a móló tágas bejárata most összeszűkül hirtelen, úgy éreztem, mintha a tű fokán kellene átvitorláznom, aztán már benn is voltunk. A hajú futása nyugodtabbá vált , ami részben annak volt köszönhető, hogy benn a két mólószárny között már jóval kisebb volt a hullámverés, részben pedig annak, hogy párhuzamosan vitorlázva a mólók vonalával végre raumban haladhattunk a bizonytalan hátszél helyett. Bár még mindig igen nagy sebességgel száguldott a hajó, most már volt idő, hogy körülnézzünk, hogy kifújjuk magunkat. A környék néptelen volt, leszámítva a hülye németet, aki viharkabátjában a hajó mellett szaladt a nagyobbik mólón. A német egyfolytában kiáltozott, és mutogatott, de, hogy mit kiabál, azt a szél zúgásától nem lehetett érteni. Amint közelebb értünk a gáthoz, észrevettem, hogy a vitorlásházzal egymagasságban két alak áll a parton, velük se törődtem, az, hogy anyaszült meztelenek vagyunk, abban a helyzetben eszembe se jutott. Csak a hajóállomást elhagyva vágott belém villámként egy tétova, rémületet keltő gondolat: a kisebbik alak a szerelmem volt, a kisebbik alak a szerelmem volt! Aztán már hepi volt minden. A gát mögött abszolút csendes vízen fordultunk, kilebegtettünk, és szépen, rendben odaálltunk az 50-es oldala mellé.
A német a sólyán várt ránk, kezében rumosüveget szorongatott. Nem szólt egy szót se, csak nyújtotta felénk két kézzel az üveget. Nagy, gülü szemeiben könnycsepp, vagy esőcsepp csillogott.
-Öltözni fel, -hadarta aztán, miután látta, hogy a rumosüveg kupakját lecsavarva ittunk egy keveset és megnyugodtunk. -Én hozni ide nektek ti ruha.
És tényleg, a sólya mellett egy felfordított csónak hátán ott voltak ázott gönceink.
Később...mi is volt később...elmentünk hármasban a kocsmába később és sört ittunk, mert szomjasak voltunk. A nagy rumos-flaskában akkorra már egy csepp sem maradt. A német jól bírta, de aztán kidőlt, és az asztallapra borulva elaludt. Mi még egy ideig söröztünk ottan. Láttuk bejönni a kis Maghyt és a nagy Maghyt, meg másokat, haverokat. Egyszer csak bejött a szerelmem is, a sárgahajú lány. Az egyetemista srác volt vele, akivel málnastörpöt szoktak inni. Most is málnaszörpöt ittak. Támasztották a söntéspultot és szopogatták. Vágyakozó pillantással néztem a szerelmemet, ő meg visszanézett rám. Azzal az üres, semmitmondó tekintettel nézett, amit annyira szerettem, ami mögé oly sokat képzeltem.
Háromszor néztem rá, s ő háromszor nézett énreám. Aztán odajött az asztalunkhoz megállt előttünk és megszólított.
-Tik voltatok kinn délelőtt abban a nagy szélben?
-Mink, -válaszoltam.
-Tik voltatok meztelenül?
-Mink voltunk, -ismertem be.
Szeme villámlott, lábával toppantott.
-Nem szégyellitek magatokat?! Muszáj mindig, mindenhol megbotránkoztatni az embereket?

Az eső még mindig esett a szél is fújt, amikor késő délután eljöttünk a kocsmából. A sok szesztől kicsikét mereven lépkedtünk a vasúti árjáró felé. Mielőtt a sorompóhoz értünk volna, azt mondta a Testvér:
-Hej Testvér! Mondtam-e már neked, hogy a sok buta képzelődés okozza majd egyszer a vesztedet?
-Nem mondtad, -mondtam.
-Hát akkor most mondom, -mondta, s aznapra jobb híjján ebben maradtunk.






-

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-09-22 11:56:41

Én azt hiszem nagyon is igazad van. Talán benne van ezekben az írásokban az elmúlás, a világvége. Talán HB és Testvére ezek ellen kapálózik, és nyeri meg időről időre a maga kis csatáját. De...érdekes...én ezt nem akartam beleírni. Ez magától került bele, szándékom ellenére, de nincs ellenemre az ilyen olvasata. Sőt, nagyon is megtisztelő, és értékes számomra, hogy Te így látod.

Köszönettel:


-én
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2008-09-22 10:59:55

Ez a történeted is olyan számomra, mintha a nyár legutolsó napjáról szólna. Tudom, hogy egyszerre "időben folytonosak", s emellett "időtlenek" is ezek a sztorik, mégis: a régmúltszerű leírások miatt, minden kis mozzanatban (minden humoruk ellenére) van egy kis világvége... vagy csak nekem... nem tudom...
Sok ilyen kaland ért, ""Testvér" nélkül". Lehet, csak nekem ilyenek; de nagyon bírom őket.
Remélem, hamarosan könyvként is üdvözölhetjük!
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-09-18 20:24:47

A szerelem sötét verem, jól látod. Aki ebbe a betegségbe beleesik, azon csak a rum segít. vagy a sör. És jó, ha kéznél van a "Testvér"
Köszönöm Rozália. aranyos vagy, hogy újra jelentkeztél!!!

Szia: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-09-18 14:42:29

Szia!
Izgalmas történet. Tetszik, ahogy leírod a körülményeket, annyira élethű, hogy szinte odaképzelem magam. A sárga hajú lány? Igen, vannak ilyenek, és néha a szerelem elvakultabb annál, hogy a valóságot meglássa.
Szeretettel: Rozália

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)