Ködösek a reggelek, hűvösek az esték,
Rövidek a nappalok hosszú a sötétség.
A felhők is lent szállnak, nem bírják a terhet,
Könnyítnek magukon, esőt permeteznek.

Elmentek a gólyák, hűvös szelek járnak,
A fecskék sem maradtak, meleg tájra szálltak.
Sárguló levelek hullnak szomorúan
Jelezvén a múlást magukban, bújukban.

Így múlik el minden ezen a világon,
Elmúlok majd én is, bár nem nagyon várom.
Persze nem attól függ, hogy én mit szeretnék,
Sokkal inkább attól megsegít-e az ég?

Halálos ágyamon lesz, ki fogja kezem,
S ha elszállt a lelkem lefogja a szemem?
Síromra néha kerül-e majd virág,
Vagy elporlad emlékem, s elfelejt a világ?

Persze, hogy elfelejt, hisz nem voltam én senki,
Csak egy lény, ki mindig ember akart lenni!
Remélem sikerült, nem gondol mást senki,
Nyugodtan mehetek, hogyha el kell menni.

Addig lesz még talán néhány szép kikelet,
S minden kételyemre megjön a felelet.
Most még küzdök tovább úgy, mint eddig tettem,
Bár kenyerem javát régesrég megettem.

Ami még hátra van, ki tudja, hogy mennyi,
Azt még boldogságban jól lenne megélni.
Remélem, hogy így lesz, nem jön közbe semmi,
S az említett kenyérből van még néhány vekni.