falánk éj falja az időt,
a sötétség Hold ágyasa lesz,
sistergő ólom a levegő,
láncait húzva hajnal közeleg,

falnak csapódik a világ,
átbucskázik a gravitáció,
s az ébrenlét és álom közötti
vékony réteg kiradírozható,

sivár korunkon ostor csattan,
léket hasít a gondolatba,
s az őrült mókuskerék tovább forog
korról korra, századról századra,

a jelen lobogva gyorsan ég el,
a múlt fagyos falakon hatol át,
a jövő csalfényben mutatja
törtlábú, roggyant bőség-asztalát,

melyen minden íz eggyé-keverve
keserű löttyé változik, de mi
mégis habzsolnánk élvezettel,
ám széttárt karunk keresztje-árnya
létünk fényét elfedi,

s az elrajzolt-léptékű hátterek előtt
ismét-és-ismét összemosódnak
korok, arcok és jellemek...