Nyári szél fújja sóhajom,
az ég palástja rám borul,
aranykoronát von körém a Nap,
de a sziklák felett, már alkonyul.

Eszembe jut az az éjszaka,
mikor bársony öledbe emelt a csend,
csak csillogó szemed mesélt nekem
és írta szívembe örökre neved.

Súgtam szerelmes szavakat akkor,
mikor ránk szakadt az érzelem,
éreztük súlyával összenyom-e kór,
mégis, úrrá lett rajtunk a félelem.

Féltünk szeretni, ketten,
mert titokban nem lehet,
pedig a megoldást mindig kerestem,
de az út egyre nehezebb lett.

Álnok nyelvek tövisei marnak,
a lélekbe véres sebeket,
mert mindig csak rosszat akarnak,
megfojtani a lángoló érzéseket.

Titokban kell szeretni,
ölelni egymást álmainkban,
csókok izét csak ritkán érezni,
élni tovább vágyainkban.