Nem is olyan régen a városban sétálgattunk. Késő volt már. Nem siettünk. A hazafelé tartó vonatig volt még időnk. Nevettünk, viccelődtünk, éltünk. Előttünk száz méterre egy férfi sétált. Zsebre dugott kézzel nézett a lába elé. Az egyik hangosabb hahotázásunkra megfordult, belecsapott az öklébe, majd karját kitárva ocsmány szavakat ordibált. Gyertek ide! -üvöltötte - Mit követtek?! Döbbenten néztünk a hátunk mögé, hátha van ott valaki. Nem volt. Engem ilyen idősen sehova nem engedtek! - folytatta, mikor már közelebb ért, fenyegető mozdulatokat téve. Bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy jön ő ahhoz, hogy leordít minket. Erre elnézést kért, és feldúltan mesélte, hogy őt követte három ittas fiatal, akik rajta nevettek, és összetévesztett velük. De hát akkor is! A barátom meggyorsította lépteit, vonszolva engem maga után, félhangosan egy menjünk-kel nyomatékosítva. Nem tudtunk. Az ismeretlen elmondta idegesen, hogy az ő felesége kikkel fekszik össze, meg hogy a lányát fél éve nem látta. A kedvesem megállított, hogy ő keres valamit a táskájában, hátha egérutat nyerünk. Az idegen még a távolból visszaszólt, majd tovább lépkedett. Remegett a lábam. Féltem. Ő is.

Húgom szomjas lett hirtelen, így bementünk egy közeli kocsmába egy üveg kóláért. Mit ad isten! Ott volt. Mikor észrevett minket, elnézést kért, de nem érdekelte túlzottan, hogy ránk ijesztett. Nem hiszem el. - mondta már lecsillapodva - Jägermeistert iszok... Tágranyílt szemmel szorongatta poharát. Homályos szemüvege mögött félelmet és őrületet láttam. Mondott valamit megint a lányáról, bólintottam. Tehetetlen, és védtelen voltam. Meg akartam ölelni... Vagy legalább megveregetni a vállát. Megfordultunk, és elsiettünk.
Ezek gondok! - mondta kint a barátom. És igaza volt. Összezuhanás. Nem az, hogy nem mehetek este bulizni. Vagy egyest kaptam. Nem. Nem tudok én semmit sem a világról!

Azt hittem ez az élmény egy időre fogva tart majd. Tévedtem. Másnap felkeltem, elszívtam a cigimet, és éltem.