Most még fáj a tegnap szava,
rám tekeredett, mint kígyó,
ki összeroppantana, mint áldozatát,
szívembe vájná méreg fogát,
hogy lassan csepegjen ki belőle az élet,
mert kemény lett az ítélet.

Magány, tengernyi ember között,
érzések nélkül, megfagyott álmokkal.
Porlepte múlt fájáról peregnek a képek,
megfakultak, mégis szépek,
bár eltűntek a színek, feketék-fehérek,
mégis, bár mily csúfak, az enyémek.

Most még fáj, mint kutyának
ha jutalomként belé rúgnak
és világgá szalad vonyítva,
nem bízva, harapva, marva,
véres harcban az életért,
a múlt harca még most is kísért.

Még fáj, de már nem könnyezem,
talán megjött a jobbik eszem,
vagy sziklává dermedtem egészen.
Minden bűnöm, hogy tehetetlen vagyok,
s minden csillag, mi az égen ragyog,
már másfelé fordítja fényes arcát,
mert elhagyta tűzben nyílt virágát.

Mit leszakított rég a gyűlölt éjszaka,
minek ostorcsapása az élet maga.
Futni kell, magam ellen,
legyőzni sorsomat, ha hív a végtelen,
mert a távol lesz közelebb,
s a közel meg távolabb.

Csak az út rögei foszlanak talpam alatt,
gondolataim gátat raknak körém,
irtózatosan magas falat.
Bár tudnék repülni, vinne képzeletem,
ott járnék, ahol nem járt még senki sem,
levetném nehéz terhemet.

De most még fáj a tegnapi szó,
mi átkozott volt, de neki mégis jó,
mert bánthatott, s ez öröm neki,
a szeretettet vad gyűlölet követi,
hisz kisiklott vonat az élet,
haldokló kegyelmet itt nem remélhet.

Talán vége lesz egyszer, az út körbe ér,
lassan lüktetni kezd újra a vér,
leveti rongy- gúnyáját a bánat,
rügy fakad szívembe, a bocsánat,
s kinyílt szirmain az új idő lehelete,
egy vértanú könnyes felelete.