Kutya! Barna szőrcsomó
a fűcsomó között.
Cipőm orra fölszántotta
s beléütközött.
Vicsorgott, mintha élne,
de némán tette azt,
s szürke szobor-szemével a
köldökömbe mart.

Köldökömbe mart bizony
szürke szobor szeme,
s bordáin zörögte zaját
a halál szelleme.
De ő lágyan alélt már:
hús volt, csont és legyek,
melyek rajzva zabálták a
földhöz tapadt fejet.

Súlyos szag volt kétszer is:
egyszer mint kutya;
másszor mint a szerves bomlás
málló dalnoka.
Ám valami nem hagyta,
hogy undor fogjon el;
megkövülten bámultam és
már nem engedem.

Nem engedem soha már,
hisz veszett volt, tudom;
földdé vált és földdé válok
én is egy napon.
De nem csupán mi ketten,
minden, ami él.
E tudattal leszek csak több
a nagy semminél.