Már sötét ruhába öltözött a város,
hangja elnémult, majd csend lett.
Amit hallgatunk: szívdobbanások,
hisz minden szó csatát vesztett.

Megfakultak az alkonyi fények,
és eltűntek a sosemvolt évek.
Fölöttünk csak megszeppent csillagok,
és egy messzi-messzi Hold ragyog.

Oly szép és nyugodt minden, de én
csak téged figyellek. Nekem elég.
Már minden más túl kevés,
és ami nem te vagy: szenvedés.

De amit most érzek, ne kérdezd,
csak engedd, hadd csodáljam.
Hadd nézhesselek még téged,
hogy arcod vonását a szívembe zárjam.

Most, hogy itt vagy, elhagyom gondomat,
mert csak nálad időz minden gondolat.
Testemből hozzád vágy a lelkem,
s minden sóhajod érzem bennem.

Távoli lámpafény táncol szemedben,
de most csak én élek tekintetedben.
Édes hangodon minden szó simogat,
s már eltűnt mellőlünk az alkonyat.

Mégis fényruhát öltött fel a park,
s az esti szél bennem valamit felkavart.
S most, hogy szemed tükre a szemem,
azt kívánom: mindig így legyen!