Mikor a sötétség fátyla, mint színházi függöny szétlebben,
s milliónyi szikrázó gyöngy vonja magára tekintetem,
keresem azt az egyet, mi csak nekem ragyog,
hogy megmutassam a világnak, én még vagyok.

De nem látom sehol, elveszett, vagy kialudt, tán nem is létezett,
engem itt hagyott, meg sem kérdezett, kell -e fénye, ami vezet.
Csak rám rakta rongyos gúnyáját az élet, festett hamis képet,
könnyeket a ragyogásnak, ráncot a fénylő Nap arany sugarának.

Bűn minden, mi körbe vesz, rozsdás és fénytelen,
kopott keretbe zárt világ sánta lépte koppan hirtelen,
elesik, felállni már képtelen, csak nézem, mint egy idegen,
pedig itt élek köztetek, mégsem ismerhettek

Nincs már csillag énnekem, a sötét eget hiába kémlelem,
ami ragyog is, mind másé, enyém a kín és a félelem,
hogy nincs fény nekem, a semmiben létezem, csak kérdezem,
hová vezetsz sors? Hisz agyamban megszűnt az értelem.

Gyáván toporgok, mint ki lépni képtelen,
erei kiszáradtak, arca sápadt, vértelen,
szeme homályos, fénytelen, tüze kialudt régen,
egy fekete lyuk leszek majd, a fénytől roskadt éjszakai égen.

Mert nincs csillag énnekem, s az út, már sehova nem vezet,
sorsom is kinevet, koldus lettem, nincstelen, hát elmegyek.
Itt hagyom a világot, a meg nem ismert barátot a megálmodott szerelmeket,
jéggé dermedt szívemet, a csillagot mi nincs nekem, a meg nem élt életet.