Nézem az óceán szürke vizét. Az erős hullámok ide-oda dobálják a hajót, alig tudok megkapaszkodni a korlátban. Lassan egy hete nem sütött ki a nap, az ég nyálkásan, nyúlósan olvad egybe a látóhatárral. Már magam sem tudom, hogy melyik a tenger, és hol kezdődik az ég. Elviselhetetlenül fáj a fejem. Körülöttem idegen, gonoszul rám bámuló arcok. Senki sem veszi észre fájdalmamat. Egy fenyegető tekintet mered rám. Az az érzésem, mintha mindenkinek a lába alatt lennék. Mintha egy felesleges teher volnék itt, vagy valamit rejtegetnének előlem. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Emlékeim ködbe vesznek. Lelkesen készülődtünk a barátnőm születésnapjára, igen, a buliról előttem lebeg néhány kép. Whiskyt ittunk, táncoltunk, aztán... a zene... egyre erősebb lett, a dobolás elviselhetetlenül tépte a dobhártyámat. Rémlik egy fiú is. Keserű koktélt kínált nekem. Bementünk egy furcsa szobába. Mi volt ott olyan szokatlan? Bárhogy is erőltetem a memóriámat, nem tudom. És ettől kezdve képszakadás, már csak a hajón tértem magamhoz. A padlón feküdtem a szitáló esőben, kezem megkötözve. Iszonyú szomjúságot éreztem, kitátottam a számat, hogy legalább néhány esőcseppet felfogjak. Egyszer csak emberek jelentek meg, kioldozták a kötelemet, majd durván a hajó orrába lökdöstek. Mit keresek én itt? Ki vagyok? Kérdéseimre nem kapok választ. Azon kívül, hogy egy dohos kabin és a fedélzet között ráncigálnak föl-le, nem kommunikálnak velem. Félelmetes alak lép elém, valami szörnyű tárggyal felém közelít, jaj nem bírom ezt!

- Kérem, sóhajtson!- hallom a felszólítást. Az alak fehér köpenyt visel, a borzasztó tárgy a meztelen mellemhez ér, a hűvös fém megborzongat.
- Nem, én ezt nem akarom- ordítom, és kezemmel letépem magamról a szerkezetet. Akkor látom, hogy egy sztetoszkóp. Egy kéz végigsimít a homlokomon.
- Kérem, nyugodjon meg. Csak meg szeretném vizsgálni.
Beletörődve bólintok. Nem értek semmit. Ha legalább valaki megmagyarázná, de csak szállok némán önmagam mélyébe.
A sztetoszkóp újra megérinti a bőrömet. Az orvos elmélyülten figyeli belső hangjaimat.

Orvos? Hol itt az orvos?! Úgy látszik, csak képzeltem. Milyen megnyugtató is lenne most egy békés orvosi rendelőben, de helyette itt vagyok a hajón. A félelmetes alak a szörnyű dologgal megint a mellemen matat. Rángatózom, megpróbálok kiszabadulni. Közben egyfolytában üvöltöm:
- Nem, nem! Hagyjanak békén!
Erős kezek ragadnak meg.
- Kénytelenek leszünk még egy nyugtatót beadni.
Elképesztő messzeségből érkezik hozzám a hang.

Az orvos biztatóan mosolyog felém.
- Ne féljen, rendbe jön- mondja .- Most egy kicsit megint meg fogom szúrni.

Már megint képzelődtem. Nincs orvos, csak a hajó. Ez a szörnyű ember már megint valamit belém akar döfni. Nem engedem. De jaj, a karok erősen markolnak!

Magam vagyok újra. A hullámok a hajó szélét csapkodják. A fejfájásom egyre jobban fokozódik. Már alig látok. A köd a tenger felől behatol az agyamba. Ekkor egy sellő bukkan fel a habok közül. Szőke haja fürtökben omlik az arcára. Lágy hangon énekel, dallama gyógyír megfáradt testemnek.
- Mondd, eljössz a palotámba?- kérdezi. - Ott örökké énekelnék neked, és elmúlna minden fájdalmad.
- Igen- válaszolom, - kérlek, vigyél magaddal!
- Ahhoz bele kell ugranod a tengerbe- mondja a szirén.
Egy pillanatra meghökkenek, és a háborgó vízre nézek. A sellő mosolya azonban olyan bátorító, hogy minden kételyem eltűnik. Miközben ugrom, eszembe jut, miért volt annyira furcsa az a szoba a születésnapi bulin. A szoba ugyanis mozgott. Már minden világos. Földrengés szakította félbe az ünneplést, a bútorok meginogtak, és egy kép a falról rám esett.
De már ez is mindegy. Kéz a kézben úszunk a sellővel a palotája felé.

- Végre elaludt. Mehetünk a következő beteghez.