Most megvagy, Kapitány! Elkaptalak! Nem szaladhatsz tovább előlem, nem menekülhetsz munkába, levelezésbe, tárgyalásba, tőzsdézésbe, családozásba. Le fogsz ülni végre, és meg fogsz hallgatni. Itt és most nem véd meg a képernyő üvege és a távolság. Ha kell, erővel tartalak itt! Rád fonódom, mint valami folyondár. A székedhez kötözlek. Szelídnek látszom, de nem vagyok szívbajos!
...Kinevetsz? Hogyan is kényszeríthetne egy magamfajta, minden téren törékeny kis nő bármire egy magadfajta, veszedelmesen okos, sokat próbált fickót? Nem a karom erejével: azt remélem, a szavaimmal.
Ez már érdekel? Várakozón süppedsz a faragott bársonyfotel ölébe, arcodon cápamosoly, ravaszkásan hunyorító pátriárka-szemedben fél élet bánata és bölcsessége. Magabiztos vagy, mint mindig. Azt gondolod, nem mondhatok neked újat. Érhet még meglepetés.
...Nem, közös ügyünkről most egy szót sem! Eleget rimánkodtam már miatta. A magam kockázatát vállaltam. Kártyáimat a kezedbe adtam. Ha nem használod őket, lelked rajta! Belefáradtam. Megelégeltem. Szégyellem.
...Akkor mit szeretnék? Beszélgetni. Rólad és rólam.
"Kapcsolattisztázás." - azt hiszem, így nevezik a szakemberek. Vigyorogsz. Hat szemeszteren át hallgattál pszichológiát. Nem lesz könnyű dolgom.
Ne félj, nem lesz itt semmiféle csajos nyavalygás! Nem kell az órádra sandítanod sem. Hamar végzek.
...Barátomnak tartalak. Rábólintasz. Te is? Köszönöm.
...Virtuális vagy valóságos? Hallgatsz? Oké, nem faggatlak! Erre én sem tudnám a választ. Hiszen alig találkozunk a monitor otthonosan fénylő négyszögén kívül.
...Hogy mit is akarok mondani? Mindjárt, csak összeszedem a gondolataimat! Nehéz rendet teremtenem ebben a felzaklatott állatkertben. Vagy ebben a zajongó óvodában.
Hallgatok. Nézel. Ügyelek rá, hogy ne reszkessen a kezem. Nézed arcomon az elmosódott szeplőpettyeket, szlávos, sötét szememet, hetyke kis mellem vonalát, lábszáramon az ekcéma parázsfoltjait. Tetszik? Bár így lenne...
Nem, nem vágyom szeretőre! Ha úgy akarnám, már lenne. Vékony aranykarikát hordok az ujjamon. Vállat vonsz: sosem voltál szívbajos!
Tudom, és te is tudod, hogy egymást csipkedő, könnyed játékaink a szavakkal korántsem annyira ártatlanok. Hogy csak a kezedet kellene kinyújtanod? Nekem is. Egyikünk sem teszi. És ez most így van rendben. Nem erről beszélek...
...Hát akkor? Valami egészen másról! Hogyan fejezzem ki, hogy ne tűnjek komplett idiótának?!
...Szóval, tudod, nekem soha sem volt apám.
...Ne beszéljek marhaságokat? Megmutattam a fényképét? Igen, emlékszem: a gyönyörű, fiatal apukám, ölében a gyönyörű, fiatal anyukámmal. Eljegyzési fotó. Vadászat előtt, vadászat után. A vadász fiút akart: saját kicsinyített mását. Az első kudarc. Talán megbocsájthatatlan. Mindenesetre kezelhetetlen. Csak fizikálisan állt mellettem. A gondolatai rejtve maradtak. Sohasem tanított. Nem volt mit átadnia.
...Persze, hogy szeret.... A maga módján. Ha ő veszi fel a telefont, nem tud mit mondani nekem. Én sem neki. Inkább kérem az anyámat. Megkönnyebbül. Idegen test vagyok a testéből.
Hallgatsz? A fiadra gondolsz, aki talán túl korán született, és az unokáidra? Hogy ők is...? A lányod más. Az apaságra is meg kell érni. Hát még az apatigrisségre!
...Emlékszel a szilveszter éjszakára, amikor egy pohár tokajit koccintottam a monitorhoz? Némi pezsgővel az agyadban, hugidnak szólítottál. Lecsaptam a szóra. Testvér híján. Azóta nem hívtál így. Véletlen?
...Nem, nem kívánom, hogy örökbe fogadj! Virtuális tesóra sincs szükségem. Mihez kezdenék vele?
...Hogy mit is akarok?
Valakit, aki nem formálható anyagként, hanem tanítványként tekint rám? Valakit, aki megtart választott utamon, ha kell, könyörtelen fenékbe rugdosással? Valakit, aki elhiszi, hogy szikrát leheltek belém Odafentről? Valakit, aki szárnyakat szerel a lapockámra, és, ha kell, visszahúz a földre?
...Mestert? Testvér-barátot? Társat az aprócska teremtésben?
Összevissza beszélek, tudom. Megszokhattad. És talán értesz is engem. Te ne értenél? Művész létedre?
...Igen, ez komoly feladat. Kihívás! Azt úgyis szereted.
Extra adag nyitottság és humor, bölcsesség és érzés, erő és empátia szükségeltetik hozzá.
Sokszor azt gondolom, neked bőven mérték mindezt. Máskor meg nem értem, mi a fenét látok benned!? Vagy beléd...
Nem szólsz. Talán mérlegelsz magadban, olyan közgazdászosan... Bevétel és kiadás. Befektetés és nyereség.
Hadd segítsek! Elmondom, mit nyerhetsz: együtt csüggedéseket és együtt röhögéseket. Bizalmat és elfogadást. Őszinteséget és elcsendesedést. Ledobott maszkokat. Elengedettséget. Na?
A kártyák újra a te kezedbe kerültek. Pedig nem akartam. Igen, kicsit félek. Nem, inkább nagyon.
...És hallgatlak.



2008. május 26.