HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1866

Írás összesen: 48397

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Nickolas N WilliamsFeltöltés dátuma: 2008-12-29

Ha nincsen jó válasz...

Brahzdai Berralt, gladiátor. Ez a név - a valódit homály fedi - mindenkiben megfagyasztotta a vért, de legalábbis kirázta a hideg azt, aki hallotta. Colden, a királyi város, az ismert világ egyik befolyásos központja volt az a hely, ahol a legnagyobb erővel hatott ez a név, főleg azok körében, akik szerették a cirkuszi játékokat. Az utóbbi években azonban illegálissá vált a rabszolga kereskedés, nem pótolhatják többé a kolosszeum fő műsorszámát szolgáló embereket újakkal, a brahzda-puszták barbárnak titulált népeivel folytatott csatáknak is vége már, így a jelenlegi harcosok az utolsó maradéka egy régi világ sötét oldalának. Ma minden ember - őket kivéve - szabad, jogokkal rendelkezik, ami beleillik a változó, tökéletesség felé törekvő új világ eszményképébe. Ebből következik az a mérhetetlen ragaszkodás a megmaradt gladiátorokhoz: egyik legfőbb szórakozásuk utolsó perceit próbálják kiélvezni. Minden játék alkalmával néhány emberrel kevesebb a küzdők száma, néhány fokkal unalmasabbak a játékok, de mint minden szerencsejátékosnál, a láz megmaradt, ki akarták élvezni az utolsó pillanatokat, akkor is, ha nem voltak már teljes értékűek.
Ennél fogva Brahzdai Berralt neve még jobban elterjedt annak a pletykának köszönhetően, hogy valaki - talán egy jótékony mecénás - felszabadította a gladiátort, egy, még ismeretlen ellenszolgáltatás fejében. Berralt természetesen elfogadta az ajánlatot, és most Colden városának egy újonnan nyílt kocsmájában, a Véres Gladiátorban tölti szabadságának első napját.
- Új élethez új törzshely dukál - indokolta meg Berralt a maga rekedtes hangján, ami olyan mély volt, hogy az embernek az juthatott eszébe róla, ezért rekedt be. Szögletes, borostás arcához, kopaszra borotvált, szinte tökéletesen kerek fejéhez azonban tökéletesen illett ez a hang. Izomhegységgel borított karját egy gladiátortól telő lazasággal nyugtatta a pulton, de az éber harcos alapvető feszültsége még mindig nem hagyta el testét, így furcsa látványt szolgált merev testtartása mellett a félig-meddig ernyedt karjai.
- Ráadásul vonzza a vendégeket - jelenti be a csapos jókedvűen. - Maga hírérték lett Colden-ben.
- Köszönöm - morogta maga elé Berralt.
- Mit? - rökönyödött meg a csapos. Egy kicsit meg is ijedt, abbahagyta a keze ügyében levő pohár tisztogatását.
- Nem úgy beszélt velem, mint egy állattal - nézett rá örökké morcos arccal a felszabadított.
- Ó azt! - nyugodott meg a férfi. - Még szép! Nem kezdenék ki egy ekkora emberrel, mint maga!
A kellemes érzés olyan hirtelen szállt el Berraltból, ahogy jött. Hogy ezt arcának egy mozdulata se árulja el a csaposnak, inkább elfordult tőle, elkezdte a betévedőket vizsgálni.
Egy barátságos ábrázatú Utcaőr ült le a keménykötésű ex-gladiátor mellé. Az őr fényes páncélzata nevetséges ártatlanságot kölcsönzött Berralt itt-ott szakadt bőr és horpadt, mocskos bronz váll-és mellvédője mellett. A két férfi tudomást sem vett egymásról, végül az Utcaőr törte meg a csendet.
- Gratulálok - mondta félszegen mosolyogva, de mintha nem a félelem miatt tett volna így. Berralt felé fordult, pár pillanatnyi vizsgálódás után annyit mondott:
- Köszönöm.
- Tényleg örülsz? - bukott ki a kérdés az őr szájából, mintha már jó ideje ott érlelődött volna.
- Nem kéne? - jött a reakció. Hülye kérdésnek tűnt, de az őré is az volt, gondolta a harcos.
- Neked kell majd eldöntened - válaszolt a férfi. Szóval innen az a félmosoly, jött rá Berralt, de azt még mindig nem tudta kitalálni, hogy ravaszkodó, vagy keserű, ámbár inkább húzott az utóbbi felé.
A brahzdai épp vissza akart kérdezni, de az Utcaőr felpattant a helyéről. Ezzel egy időben toppant be két rendkívül keménykötésű fickó, laza, zöldes-barnás ruhában és ébenfekete köpenyben, mint két erős tolvaj. Az illetők rosszalló figyelemmel kísérték, ahogy az őr elmegy mellettük, ki az ajtón, mintha csak arra várnának, mikor adja a legértelmetlenebb okot ahhoz, hogy beleköthessenek. Ez a pillanat azonban nem jött el, így Berraltra szegezték tekintetüket és erélyes lépésekkel közeledtek felé. Odaérvén leültek mellé úgy, hogy közrefogják és szótlanul nézték.
Berralt sóhajtott. Nem szerette volna verekedéssel kezdeni szabad élete első napját. Természetéből adódóan tudta, hogy nem bírná ki élete végéig némi bunyó nélkül, de nem az első napon, ha nem muszáj.
- Te vagy Brahzdai Berralt? - tette föl a baloldali a csend megszakítására használt sablonos, költői kérdést.
- Igen. Te ki vagy? - folytatta a sablonos reakcióval a harcos.
- Mi Slevan küldöttei vagyunk.
- Sajnálom, nem ismerek senkit ezzel a névvel.
- Slevan Woodville, a kalmár, aki kifizette szabadságod árát.
Berralt ivott néhány korty blaskey-t (a whiskey egy sötétebb, keserű változata) az üvegpohárból, majd szájával csettintve lenyelte az utolsó cseppeket és óvatosan a pultra helyezte poharát, karnyújtásnyinál kicsit távolabb. Számára az üvegpohár luxusnak tűnt, hiszen gladiátorként csak fa, ünnepekkor valamiféle bronz kupából ihatott. Nem lett volna szíve összetörni szabad élete első üvegpoharát.
- Értem. Mondjátok meg Woodville-nek, hogy hálásan köszönöm, amit értem tett.
- Slevan nem éri be a köszöneteddel. Megegyeztetek, hogy cserébe te is teljesíted egy kérését.
- Attól függ, mi az - válaszolta egy hirtelen ötlettől vezérelve a harcos. Ha olyasmi, amihez nincsen kedve, egyszerűen nem teszi meg. Ha utána küldi az embereit, hogy megöljék, végez velük. Látszólag semmit sem veszíthetett.
- Szeretné, ha személyes testőreként vállalnál munkát nála. Annyi lenne a dolgod, hogy mindenhová vele mész, és ha egy tárgyalásnál a dolgok rosszul állnának, akár az életedet is feláldozod érte. Nem kevés summáért persze - fejezte be az utolsó mondatot hangsúlyozva a küldönc.
- Mhm - válaszolt Berralt. Sok kérdés merült fel benne hirtelen, például, hogy minek a kalmárnak testőr, ha van két ilyen fitt küldönce. Másrészt meg minek két ekkora alak ahhoz, hogy egy ajánlatot tegyen neki? Egyik gondja épp az volt, hogy milyen munkát találjon, amivel betevő falatjait megszerezheti. Arra számított a kalmár, hogy ellenállást fejt ki egy ilyen remek álláslehetőség hallatán? - Vállalom - mondta végül. Úgy gondolta, majd személyesen megkérdezi főnökétől.
- Rendben. Holnap kezdesz, Slevan várni fog reggel hétkor a déli dokkoknál.
- Ott leszek - bólintott Berralt. Megvárta, míg a két alak kilép a kocsmából, majd felhajtotta maradék, blaskey-ét.

* * *



Másnap reggel a brahzdai korán ébredt, öt óra tájékán. Bár tegnap este kedve lett volna tivornyázni, majd szabad életének első erkölcstelen tettét véghezvinni a legközelebbi bordélyházban, nem tehette. Tiszta fejjel kellett, hogy megjelenjen a dokkoknál. Így hát kikászálódott a Gyapjas Láma fogadó egyik kényelmetlen szobájának kemény ágyából és megmozgatta testrészeit. Kezét tétován a fejéhez emelte és végighúzta tenyerét a homlokától a tarkójáig. Örömmel állapította meg, hogy haja máris elkezdett nőni. Amíg gladiátor volt minden második vagy harmadik napon levágták, nehogy a hosszú haj zavarja a küzdőtéren sínylőket. Most azonban eldöntötte, hogy dús haja lesz szabadságának egyik jelképe, amit büszkén fog hordani ezentúl. Mivel egy hosszú hajú férfi a civilizált emberek körében is a lázadás szimbóluma volt, kétszeresen elégedett lett a döntésével. Ezek után megkezdte a napját.
Első dolga minden reggel az edzés volt. Most nem akarta kifárasztani magát, ezért öt perc helyben futást követően csupán fekvőtámaszozott, bár a huszadik perc után képtelen számok hagyták el a száját. Ezt követően gyorsan megmosakodott, felöltözött, és reggelije elé vetette magát, ami nem volt különösebben gazdag, de mindenből volt egy kevés, ami energiájának megőrzéséhez kellett. Nemsokára, gondolta, nemsokára normális ételt eszem, normális adagokat.
Hat óra tájt kilépett a fogadó ajtaján. Nem volt egy óra az út innen, a Templomtól, de Berralt nem akart kapkodni. Végre egyszer körül is akart nézni a városban, ahol él.
Baljáról a még narancssárgás nap sugarai erőtlenül verődtek vissza az igényesen karbantartott kő- és faházak ablakairól. Az utca, amelyen lépkedett makulátlanul tiszta volt, már amennyire ezt el lehet várni egy középkori, kőlapokkal hézagosan borított utcáról. Elsétált a papoktól és egyéb egyházi személyektől zsúfolt Ima Tér mellett, ahol a fölöttébb hívőmarasztaló Templomot is felhúzták. Berralt nem volt vallásos - pedig a gladiátorok szinte kivétel nélkül azok voltak. Számára túlságosan erőszakos volt a Coldenben letelepedett egyház. Ráadásul nem tudott túllépni a tényen, miszerint a gyóntatók is csak emberek...
A járókelők arcra vegyes népség volt, de látszott, hogy belül mind hasonló értékrendszerrel büszkélkedhetett. Az ujjakon rubint-és smaragdgyűrűk, a nyakakon súlyosabbnál súlyosabb arany-és ezüstmedálok, nem beszélve az értékes selyemköpenyegekről és prémsapkákról. Még a házak tövében ácsorgó kereskedők is hasonló fényűzésbe burkolóztak. Az egyetlen "természetes" látványt a kuncsaftokra váró örömlányok adták. Ők szakadt ruhájukkal, zilált hajukkal és az ezt kompenzálni próbáló vastag sminkkel tökéletesen jellemezték az itt lakókat. Ők mutatták meg a Templomnegyed igazi arcát, amit a lakók és az egyház temérdek pénzzel alaposan kisminkeltek.
Sok utcával, sikátorral később megérkezett egy kétszárnyú kapuhoz, ami a Szegénynegyedre nyílt.
Berralt itt még nem járt, mert a kolosszeum a Templomnegyedben van és nem hagyhatta el annak néhány-száz méteres körzetét. Az őrök természetesen az első kérésre átengedték, bár furcsállták: innen nem szoktak oda átmenni, csak onnan próbálnak néha ide átszökni.
Az első dolog, amit a brahzdai tapasztalt, az a förtelmes bűz volt, ami megcsapta orrát. A kapu környékén is észrevehető volt a levegőváltozás, de mögötte teljesen más klíma uralkodott. Az utca sáros, földes, hepe-hupás volt, teleszórva az emberek ürülékével. A hajléktalanok szó szerint saját piszkukban feküdtek, míg a "szerencsésebbek" megengedhettek maguknak valami deszkákból sebtében összetákolt kunyhót. A különbség a gazdagok és a szegények között így volt a leginkább észrevehető, külsőségekben. Az itt élők nem foglalkoztak annyira kinézetükkel, mert ha érdekelte volna őket sem tudtak volna sok mindent tenni szépítésük érdekében. A ruhák, amiket hordtak sokszor szakadt volt, de szinte minden esetben barna színű, vagy annak valamelyik árnyalata. Belül azonban - bár Berralt ezt még nem tapasztalta személyesen - sokban hasonlítottak gazdagabb fajtársaikra. Ők is kapzsik, bunkók voltak, csak az évek során visszafejlődött szégyenérzet miatt nem rejtették a műveltség és udvariasság álcája mögé, mint a Templomnegyedben. A sikátorok, és zsákutcák itt valóban halálos helyek tudtak lenni a gyanútlan alakokra nézve, még a kuplerájok is csak nappal voltak nyitva. A fogadókban és kocsmákban mindig meg kell nézni, mit iszik az ember, mielőtt az ajkát a bronzkupához érintené, és háromszor is a csapos körmére kell nézni, nehogy több arannyal kopasszon meg, mint illendő.
A toronyóra szerint háromnegyed hétkor ért a kikötőhöz, amit az Ármány-folyó mentén építettek ki. Igaz, a folyó neve nem túl fantáziadús, de annál igazabb: csak a legtapasztaltabb hajósok tudják átevezni magukat az örvényekkel teleszórt vízen, aminek partjai előtt borotvaéles sziklák hemzsegnek és a sodrás olyan hirtelen tud felerősödni, hogy nagyobb hajók esetében is csak az igazi tengeri medvék tudják a biztonságot nyújtó kikötőbe kormányozni, nem beszélve a kisebb halászhajókról.
Itt kellett Berraltnak találkoznia Slevan Woodville-el. Most jött csak rá, hogy fogalma sincsen róla, hogy néz ki a férfi. Ideje viszont nem volt, hogy kigondolja, hogyan találják meg egymást, mert a tegnapi két tagbaszakadt küldönc közeledett felé.
- Szevasztok - köszönt előre Berralt. - nem tudjátok, hol találom Woodville urat?
- Ott áll a hetes dokknál - mondta az egyik, mikor megérkeztek a harcos mellé és a távolba mutatott.
- Igen, azt hiszem, látom. Aki azzal a nővel beszélget, igaz?
A küldönc úgy nézett rá, mint valami bolondra.
- Dehogy. A nő az!
Berralt arcán az őszinte meglepetés tükröződött e mondat hallatán.
- De hát... a Slevan az férfinév - próbált hangosan gondolkozni a brahzdai.
- Már fél órája itt van. Ne várassa tovább - szólt a küldönc, ügyet sem vetve Berralt értetlenkedésére.
A legyőzhetetlen, bátor harcos most a csörtetés helyett óvatosan közelítette meg célpontját. Szerette volna hallani előbb, hogy miről vitatkozik ennyire "Slevan", de hiába haladt lassan és hegyezte a fülét, mert a kereskedők nyelvén beszéltek, amit Berraltnak csak nagyritkán akadt alkalma hallani is, nemhogy tanulni. A nő azonban amint meglátta szeme sarkából a közeledő férfit, félbeszakította a beszélgetést és oldalra kapta a fejét, hogy egyenesen a harcos szemébe nézzen. A brahzdainak nem tetszett ez a fürkésző tekintet, inkább visszafordult volna, emellett a lány (mert olyan huszonöt-harminc év körül lehetett, Berralt pedig már igencsak a harmincas éveit tapossa) külseje olyan hatással volt rá, hogy legszívesebben itt helyben letépte volna a ruháját, hogy egymáséi legyenek. Ez a képtelen párosítás meglehetősen bizarr első benyomást keltett a férfiban.
- Örülök, hogy végre itt vagy - szólalt meg először "Slevan".
- Üdvözlöm, Woodville úr! - köszönt Berralt a névre téve a hangsúlyt.
- Tényleg - mondta egy ravasz mosoly kíséretében a lány, majd pár szóval elküldte az illetőt, akivel az imént vitatkozott. - Talán magyarázattal szolgálok?
- Jól esne.
"Slevan" megfontolta a dolgot, mielőtt válaszolt volna.
- Rendben, gondolom, ha már úgyis nekem dolgozol, nem árt a kölcsönös - és feltétlen - bizalom. Kezdem én. Slevan Woodville az álnevem. Azért használom, hogy a kuncsaftok ne első hallásra utasítsanak vissza, csak mert nő vagyok, valamint, amikor találkoznak velem, akkor lebecsüljenek. Ez a kis csel sok remek üzletet jelentett nekem a múltban, és gondolom a jövőben is fog még. Ráadásul, miután megismernek, jobban tisztelnek, mint sok férfi kollégájukat, és mint a legtöbb nőt. De lassan már elhagyhatom, mert tulajdonképpen majdnem mindenkit ismerek, akit kell, és ahhoz épp eleget, hogy ne kelljen inkognitóban lennem, de már úgy megszoktam.
- Érthető, azt hiszem... - mondta Berralt, bár a nő motivációját, hogy kalmár legyen, még mindig nem látta. - És mi az igazi neved?
- Alizabeth Woodville. Családnevemet azért tarthattam meg, mert senki sem ismerte előttem. És te ki vagy, Brahzdai Berralt?
- Szabad ember - válaszolt a harcos, pedig tudta, hogy nem ezt akarta hallani a lány. De sajnos az ő bizalmát nem ilyen könnyű elnyerni. Úgy tűnik, mégis csak van mit tanulnia a leányzónak.

* * *



Az elkövetkezendő néhány napban "Slevan" tisztázta a brahzdaival, hogy nem áll jogában kérdezősködni, sem a rakomány, sem a kuncsaftok után. Annyi a dolga, hogy mellette álljon némán, és figyelje a másik fél szándékait, hogy esetleg előbb tudjon lecsapni, ha úgy alakul a helyzet. Berralt ezen előírásoknak eleget is tett, és minden nap nagy adag arany ütötte a markát cserébe. Egyik napon még rakodnia is kellett, hatalmas faládákat kellett egy szekér hátuljára helyezni. A raktár ajtajának bezárása után lett figyelmes valami hangra, ami leginkább sírásra, pontosabban hüppögésre emlékeztette. Minden kétséget kizáróan a raktárból jött. Benézett a hatalmas, sötét pajtába - ezt használták tároló gyanánt -, de csak dobozok tornyosodtak, egy lélek nem volt ott látszólag. Éppen belépett volna, hogy jobban körülnézzen, amikor megjelent mellett Alizabeth.
- Még is mit képzelsz, mit keresel itt? - teremtette le testőrét a nő.
- Én csak... mintha valaki lenne benn - mondta Berralt töprengő ábrázattal.
- Eh, biztos megint valami hajléktalan. A szegénynegyed kikötőjénél rengeteg a csavargó és a hontalan. Legtöbbjük őrült, szélhámos, vagy gyilkos. Hagyjad, majd Derrick és Frederon elintézik.
- Kicsoda? - kérdezte meglepetten a brahzdai.
- A két mafla fickó, akit érted is küldtem. Ők amolyan mindenesként szolgálnak. Most gyere, rád vár a kocsi, indulnunk kell. Egy éjszakás út áll előttünk. El kell érnünk Forestul falait, még holnap, szürkület előtt.

* * *



Jó néhány mérföldnyi távolságot megtettek, mire beesteledett. Sötétedéskor - a Daraku-erdőben táboroztak le. Esős éjszaka volt, de a sűrű erdő lombkoronáján alig néhány csepp hatolt át. Az utazók között csiholt tűz és egy-két a fák ágaira akasztott lámpás fényén kívül semmi világítás nem volt közel s távol. Teljesen egyedül voltak. A szállítmányt ki kellett pakolniuk több tíz méterrel odébb. Berraltot elküldték, hogy szedjen még gallyakat a tűzre. Amikor elment a ládák közelében, megint hallott valami hüppögést. Körülnézett, és látta, hogy most senki sem állíthatja meg, hogy a hang forrása után nézzen. A ládák felé indult, s minél közelebb ért, annál tisztább volt a hang. Végül bekopogott az egyik, a lábánál fekvő faládába. A szipogás megszakadt. Berralt erre egy határozott mozdulattal feltépte a doboz tetejét, s megdöbbenésére egy kislányt talált benne. Egy piszkos, kócos, szakadt ruhájú, kisírt szemű kislányt. A brahzdainak esélye sem volt arra, hogy döbbenetét pihentesse, mert Alizabeth hangja hallatszódott a háta mögül.
- Most mi lesz? - kérdezte a nő halálos nyugalommal. Mellette Derrick és Frederon két-két hatalmas tálon hoztak ennivalót. E látvány után Berralt számára kétségtelenné vált, hogy embereket szállítanak. A harcos tekintete elsötétült.
- Most legszívesebben végeznék veled - intézte szavait a kalmárnőhöz. - De elvből nem bántok nőket, még ilyen mocskokat sem, mint te. Az emberekkel való kereskedelem illegális és számomra az egyik legbüntetendőbb tett. Visszatérek Coldenbe és beszélek a királlyal. Ha megpróbáltok megállítani, valóban megöllek titeket.
Alizabeth pár pillanatig gondolkozva nézett a férfi szemeibe, majd azt mondta:
- Menj hát. Nem akarnék két ilyen remek arcot, mint Derrick és Frederon feláldozni ezért. A törvénnyel szemben kevésbé lehetetlen győzelemre jutni.
Berralt sarkon fordult és visszaindult Colden városába. Amint hallótávolságon kívül ért, Alizabeth megszólalt.
- Ezt a botor alakot! Nem vitte a kocsit magával!

* * *



Berralt két nappal később megérkezett Coldenbe. Első dolga az volt, hogy a királyi várba menjen.
A király elé járulni nem könnyű dolog. Rengeteg őr kérdésére kell válaszolni, hogy milyen ügyben, mennyi ideig akar vele egy szobában tartózkodni, meg hasonló, elvileg a király biztonságát szolgáló információkat kell szolgáltatnia az őröknek. Berralt a harmadik ilyen vallatás után megkérdezte az őröktől:
- Szerintetek, ha én meg akarnám ölni a királyt, vagy bármiféle módon bántalmazni akarnám, akkor így sétálnék be hozzá?
Erre a katonák is tudták a választ, csak végig kellett nézni a harcos hatalmas izmain.
Végül sikerült betérnie a királyhoz.
A trónterem nem volt nagy, hiszen csak néhány szék és egy asztal foglalt helyet benne. A leterített szőnyeg vörös alapon mutatta a város térképét, persze nem túl részletesen. A fából faragott, kipárnázott trónszék fölött, a falon lógott a királyságot, a tartományt és a várost szimbolizáló címer. A király, IV. Edlore Whiterum a dicső Whiterum dinasztia méltó leszármazottja, nem úgy, mint fia, a 16 éves, naiv Fuldore. Edlore egy határozott uralkodó, emellett híresen jószívű és ötletes. Berralt még sosem látta, képeken sem, híre alapján azonban nem egy trónján szó szerint terpeszkedő király látványára számított, bár pufók arca és a korona alól kikandikáló ősz fürtjei valóban valami gyermeki jóságot és ártatlanságot adott személyének.
- Ah, a híres Brahzdai Berralt megtisztel jelenlétével! - szólalt meg izgatottan Edlore, majd szinte felpattant és odasietett a brahzdaihoz, és kezet rázott vele. - Rengeteg csatádat láttuk a kolosszeumban és nagyon élveztük! Nagyon élveztük! Barátom, méltó harcos vagy, néped büszke lehet rád, szabad emberként pedig bizonyosan tiszteletteljesen szolgálod csodás hazánkat! Miben lehetünk szolgálatodra, uram?
- Fontos jelentést szeretnék tenni királyomnak - válaszolt a tőle telhető legnagyobb tisztelettel Berralt.
- Kíváncsian figyelünk rád, brahzdai!
- Nemrég megismerkedtem egy kereskedővel, akit a világ Slevan Woodville-ként ismer. A valódi neve Alizabeth Woodville.
A király szemöldöke az érdeklődéstől feljebb csúszott.
- Egy kereskedőnő? Na mindegy, folytasd, fiam, folytasd - unszolta.
- Kiderült, hogy emberekkel kereskedik, ami már majd' tíz éve illegális Whiteborough tartományában. Miután ezt megtudtam, rögtön kiléptem szolgálatából és rohantam királyomhoz, hogy a törvény kezével lesújthasson a gazfickóra.
- Nagyon jól tetted, fiam, nagyon jól! Hol van most ez a kereskedő?
- Útban Forestul felé, uram, két nappal ezelőtti éjszaka a Daraku-erdőben táborozott.
- Értjük. Azonnal küldünk üzenetet Forestul grófjának, hogy vegye őrizetbe a kalmárt, hisz azóta már bizonyosan a városban van. Rawthorne őrnagyot pedig elküldjük, hogy megkeresse a férfit és a törvény elé hurcolja - a király szavára egy bajuszos katona lépett elő a trón körül álló katonák sorából. - Távozhatsz, fiam.
Berralt biccentett, majd kiment a trónteremből.
A várból kilépve a Véres Gladiátor felé vette az irányt, hogy kicsit gondolkodhasson, esetleg végre benézzen egy tisztességes bordélyházba.
Mikor betért a kocsmába, a pultnál ott ült az az Utcaőr, akivel szabadsága első napján találkozott. Berralt leült mellé és kért egy blaskey-t. Amint az őr felfigyelt rá, arca kissé felderült.
- No, hát újra látlak? Még nem emésztett fel a város pokla?
- Megvagyok, köszönöm - mondta Berralt.
- Faradon Wildhay a nevem - nyújtotta kezét az őr, hogy végre illően bemutatkozzanak.
- Brahzdai Berralt-ként ismernek - fogadta a kéznyújtást a harcos. - Ha már témánál vagyunk, nem tudsz tippet adni, hogy ki változtatja pokollá a helyet?
- De tudok - fogta halkabbra a hangját a férfi. - Itt a Templomnegyedben az egyházszemélyek a legördögibbek. Nem lehet bennük megbízni. Aztán ott van a király, az az Edlore... nyájasnak mutatja magát, de az is csak egy zsarnok. A fiát, aki meg igazán jótét lélek, elnyomja. Fattyúnak mondja, hogy ne neki kelljen átadnia majd a trónt. Meg aztán ott van Slevan...
Erre a névre felfigyelt Berralt.
- Mit tudsz róla?
- Semmit. Annyi éppen elég nekem, hogy lefizet minden katonát, hogy feltűnés nélkül végezhesse piszkos dolgait, akármik legyenek is azok. Azóta vagyok alkoholista, amióta elfogadom heti kenőpénzeit. Mind itt költöm el. Nem gondoltam volna magamról, hogy ennyire gyenge lennék, de ha minden katonát lefizet, akkor mit tehetnék én egyedül?
- Biztos nem tudsz semmit az ügyeiről?
- Hát... - gondolkozott el Faradon - azt rebesgetik, hogy összedolgozik a királlyal, bármi legyen is az üzlete.
- Én most árultam el a királynak, hogy emberekkel kereskedik az a szemét - mondta Berralt félig magára, félig az összeesküvőkre dühösen.
Faradon szemei kitágultak.
- Tényleg? Hát, ha valóban a király tudtával teszi ezt, ahogy mondják, akkor lehet, hogy bajban vagy, öregem - mondta.
- Tényleg? - utánozta az őr hangsúlyát Berralt.
Mintha Wildhay megjósolta volna, a kis helyiségbe királyi katonák léptek be. A muzsikusok és az emberek elhallgattak.
- A brahzdai barbár azonnal jöjjön velem. A király beszélni akar vele.
A felszólaló katonában Rawthorne őrnagyot vélte Berralt felismerni.
- Nem szeretem, ha barbárnak hívnak - mondta nyugodtan a harcos.
- Mi meg nem szeretjük a barbárokat. Na, gyere! És az a fickó, akivel beszéltél... Wildhay?
- Őrnagy... - biccentett Faradon.
- Te is velünk jössz.
- Miért, uram? - kérdezte ijedten az Utcaőr.
- Potenciális cinkostársa vagy egy gyilkosnak.
- Gyilkos? - csodálkozott halkan Berralt.
- Mert beszélgettem vele? - döbbent le hangosan Wildhay.
- Mindent tisztázunk odakint - nyomatékosította a szót az őrnagy. A két férfi békésen kisétált az ajtón a katonák kíséretében. Kinn már sötétedett, a nap épp a horizont alá bukott. Az őrök elkísérték foglyaikat egy sikátorba, ahol egy lélek sem tartózkodott jelenleg.
- A király parancsára - szólt katonáihoz az őrnagy - végezzetek mind a kettővel.
Berralt sejtette, hogy ez lesz a dolog kimenetele, kardját gyilkolásra készen rántotta ki a hüvelyből. Rawthrone-nal együtt öt emberrel szemben álltak ketten. Faradon is kardot rántott a brahzdai példáját követve, ámbár jól láthatóan nem tetszett neki az ötlet.
Berralt csak állt, várta, hogy támadjanak. A katonák azonban még nem döntötték el, hogy jó ötlet e kockára tenni most az életüket.
- Nem kell megküzdenünk, hagyjanak elmenni minket - próbálkozott a harcos.
- Persze, aztán a király majd a mi fejeinket veszi, amiért nem tudtuk teljesíteni a parancsot! - szólalt meg az egyik katona, majd négyen Berraltra rontottak. Faradon egynek a figyelmét magára tudta vonni, harcolni azonban már jóval kevésbé tudott.
Berralt azonban halálos csapásokat mért ellenfeleire, akik megpróbálták körbezárni. A brahzdainak nem kellett túl sokat taktikáznia, mert erejével nem vetekedhetett egyik támadója sem, így hát, még amikor kardjukkal megpróbálták a harcos ütéseit kivédeni, Berralt pengéje akkor is utat talált egyiknek a bordái közé, másiknak a torkát szúrta át fegyverével, a harmadiknak a térde mögött ejtett egy vágást, s mikor az ember a földre került, hasba szúrta az illetőt.
Berralt látta, hogy az az egy katona, akivel Faradon küszködött, elszaladt. Már csak az őrnagy állt ott, földbegyökerezett lábakkal.
- Őrnagy...? - kérdezte a brahzdai.
- Mit kér cserébe az életemért? - mondta a katona kertelés nélkül.
- Azt, hogy legyen önben valamivel több becsület és bátorság... Bár ilyen király alatt szolgálva... hiába, az ármány ragadós. Figyeljen! Be kell jutnom Edlore-hoz. Maga fog nekem segíteni, cserébe az életéért - mondta Berralt.
- Ööö... rendben, de hogyan tesszük meg?
- Maga bekísér minket, ha kérdezik az őrök, mondjon valami olyasmit, hogy a király látni akar minket egy bizalmas ügyben, vagy tudom is én. Ne merészeljen velünk szórakozni, mert a hátán tartjuk a kardunkat - mondta a harcos és Wildhay-re kacsintott.
Az őrnagy nem is gondolta arra, hogy mielőtt a király tróntermébe érnének, megpróbáljon végezni a brahzdaival. Ahhoz túl elszórtan járőröznek katonák a várban, a harcos könnyen ledarálná mindőjüket. Nem, majd a trónteremben kell meglepni a barbárt, gondolta.

* * *



A trónteremhez minden probléma nélkül értek. A kétszárnyú ajtót kinyitván Berraltot és Faradont a következő látvány fogadta:
A trónon ült őfelsége, IV. Edlore Whiterum, jobbján Klausser Altkirchen kancellár, akit a szomszédos királyság ajánlott fel a három éves háború után a béke érdekében, és nem egy összeesküvés-elmélet szerves részét képzi, annak ellenére (vagy éppen ezért), hogy állítólag a király teljesen megbízik benne. Az uralkodó balján - ezzel is kifejezve ellenszenvét - fia, Fuldore Whiterum foglalt helyet. A székek körül egy kisebb őrség állt, ami a király védelmét szolgálta. A király és Berralték között pedig Slevan, alias Alizabeth Woodville térdelt, hátratekert nyakkal érdeklődve az érkezők iránt. Amint pillantása Berraltra esett, felállt és teljesen feléjük fordulva a szoba oldalához ment, hogy a király láthassa a jövevényeket.
Edlore meglepett arcot vágott a hívatlan vendégek láttán, majd tekintete borússá vált.
- Mit keresnek ezek itt, Rawthorne?! Azt mondtuk, hogy kinn öljék meg őket!
- Királyom, a barbár megölte a katonákat, akiket küldtél, és követelte, hogy bebocsájtást nyerjen felséged színe elé.
- Úgy? Miért akarsz látni minket, fiam? - intézte szavait Berralthoz.
- Megtudtam, hogy az ön tudtával működik az emberekkel való kereskedelem! Jöttem, hogy habozás nélkül, gyökerestül kiirtsam a problémát! - a harcos szavaira a trón körül álló katonák mind kardot rántottak, de a király leintette őket.
- Ugyan mit tudsz te az ügyről, brahzdai! Kérlek, oszd meg velünk!
- Alizabeth embereket ad el más városoknak, valószínűleg rabszolgának. Ezt majdnem tíz éve törvény tiltja, ön mégis engedélyezi neki. Woodville lefizeti a katonákat, hogy feltűnés nélkül véghez tudja vinni piszkos üzleteit.
- Ennyi? - kérdezte Alizabeth.
- Igen - felelte Berralt.
A harcos meglepetésére a kalmárnő hangosan, gátlástalanul nevetni. A király is mosolygott.
- Drágám - kezdte a nő negédesen -, ez körülbelül a jéghegy csúcsa. A dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű.
A brahzdai összehúzta szemöldökeit. Wildhay ijedten kapkodta a fejét, nem tudta mire számítson. Rawthorne ezalatt pedig elfoglalta helyét a király trónjánál.
- Akkor kérlek, avass be - mondta gúnyosan a harcos.
- Felség, szerintem megéri megpróbálni. Nagy hasznunkra válhat, ha sikerül megmagyaráznunk neki. Amint felfogja a helyzetet, talán be is áll közénk. Ha pedig mégsem így alakulna, egyszerűen végzünk vele. Szerencsére semmi olyat nem tett, amivel elárult volna minket.
Edlore bólintott.
- Berralt - kezdte Alizabeth -, a helyzet a következő. Gabonával meg effélékkel te is tudod, hogy nem lehet kereskedni, mivel nincsen jó föld a környéken már. Mind kifáradt, pihentetni kell. A rabszolga kereskedelem betiltása segített abban, hogy értékesebbé váljon az ember, mint árucikk, ami végül Colden és az egész királyság számára nagy gazdasági haszonná vált. Mivel háború már nem volt, ezért kénytelenek voltunk a szabad emberek közül elrabolni néhányat. Ebben segítségünkre voltak a gyóntató papok, akik a Szegénynegyed legbűnösebb felnőtteit és gyerekeit - tolvajokat, erőszakolókat, gyilkosokat, munkakerülőket - csalták és kábították el, majd átnyújtották nekünk őket, mi pedig jó pénzért eladjuk más városoknak, birodalmaknak.
- Nem csak hogy temérdek arany üti a királyság markát, mind e mellett segít megteremteni a tökéletes társadalmat, ahol nincsenek rossz emberek, mindenki jól él, gazdag a város és boldog. A kisebb rosszat választjuk a nagyobb jó érdekében. A több száz emberért kapott pénzből finanszírozzuk például a katonák páncélzatát és fegyverzetét, akik rendet tartanak a királyságban. Ebből a pénzből próbáljuk felszámolni a Szegénynegyedet, egyrészt a közterületek feljavításával, másrészt munkalehetőségek ajánlásával (fegyverkovácsolás az őröknek, például). Természetesen még rengeteg mindent kell tenni, hiszen nem csak ez a két probléma vár orvoslásra, de ezek talán a leglátványosabbak. - fejezte be a nő.
Berralt láthatóan elbizonytalanodott. Tudta, hogy ez mind igaz. Tudta, hogy tényleg tudnak ezzel segíteni a királyságnak, azt is, hogy valóban próbálják jobbá tenni a nép életét. De akkor is törvénybeütköző, de főleg: morálisan visszataszító, amit művelnek. Ő, mint rabszolga nagyon jól tudja, mennyire kínkeserves a szolgaélet, ha nem magunk rendelkezünk tetteink, akaratunk, életünk fölött, hanem mások.
Berralt félt a haláltól olyan szempontból, hogy értelmetlenül esze ágában sincs kardélre hányni magát. Egy becsületes, jó ügyért bátran rohant volna a vesztébe, csakhogy ebben az esetben nem látta tisztán, mi lenne a jó döntés.
Ha nem csatlakozik hozzájuk, végeznek vele. Még ha meg is tudja a saját halála bekövetkezte előtt ölni a királyt és a kalmárnőt, valaki más fog a helyükre lépni, és nagy eséllyel tönkre teszi, amit tettek, nem csak a rossz, de a jó oldalát is. Ha viszont úgy dönt, hogy csatlakozik, azzal morális szinten hibát követ el és biztos, hogy soha többé nem bír magára büszkén gondolni. Egy féreggé válik a saját szemében, olyanná amilyenek ellen eddig harcolt és nem tudja, hogyan viselné el ezt. Ezzel szemben szüksége lenne a pénzre, hiszen a kalmárnő szolgálatába is ezért állt. Ez a dolog pedig kétségtelenül rendesen tejelne. Valahol átkozta magát, amiért ilyen önző gondolatok jutnak ilyenkor eszébe, de a francba is, gondolta, ő is ember. Legszívesebben visszakozott volna, nem választotta volna egyiket sem. Vannak olyan helyzetek, amikor ezt megteheti az ember, azonban árnyékként követte a tudat, hogy ez most nem egy ilyen alkalom. Nincs mese, választani kell.
Woodville és a király hagyták, hadd gondolja nyugodtan végig a brahzdai, egy szót sem szóltak. Nem állt szándékukban befolyásolni döntését, egyrészt, mert tudták, hogy egy ilyen embernek, mint Berralt, megvan a saját nagyjából megingathatatlan akarata, másrészt pedig bárhogy is dönt a harcos, nekik nem lesz rosszabb, mint most és ezt a brahzdai is tudta.
Úgy tűnik Berralt elhatározta magát. Minden szem izgatottan szegeződött rá, mikor szóra nyitotta a száját.

... Te mit választasz?

2008-12-28

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Gondolatok Bonifác napján című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 02. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 01. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Múlt című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Keresem... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A fuldokló című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Reggel címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Sárga vers című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) A csavargó kismacska című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Lakatra zárva című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) A fuldokló című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megjött az éj című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megjött az éj című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Az Aare ott örökkön zúg címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)