Egyszer, egy szép napon azt mondta Totó Bubunak: mondd Bubu, voltál te már Indiában?
-Többször is, -legyintett Bubu. -Miért kérded?
Egy Váci utcai káváház nyitott teraszán üldögéltek, Totó takaros öltönyben, pörgekalappal a fején, Bubu pedig, ahogy szokott öltözködni nyári nap délelőttjén, farmerban, elnyűtt bordó szvetterben, ballonkabátban.
-Elő, vagy hátsó Indiában?
-Előindiában.
-Az baj, -sumákolt Totó borús arccal. -Akkor nem találkozhattál oszlopszenttel!
Bubu felvonta a szemöldökét, harákolt, de nem köpött a kávézó kövére. Visszanyelte, ami feljött, és ivott rá egy korty kávét.
-Mert, -folytatta Totó, -az oszlopszent meg tudja mondani minden kérdésre az igazit, ami nem kamu.
-A lelki izékre is?
-Igen, persze a lelkiekre is.
-De nekem nincsenek lelki izéim.
-Most még nincsenek, -rázta a fejét Totó. -Menj csak el oda, keresd meg az oszlopszentet és majd lesznek.

Így történt, hogy Bubu fogta magát, és elment hátsó Indiába. Egyenesen Burmában kötött ki, és egy dzsungel szélén összetalálkozott az oszlopszenttel. Az oszlopszent karcsú oszlop legtetetjén álldogált, mögötte félkörívben vad délszaki növényzet hullámzott, míg eminnenfelől, amely felől Bubu jött, kontrasztosan sárgállott a sivatag homokja. Bubu emlékezett olvasmányaiból, hogy egy hosszú karóval meg kell vakarni az oszlopszent hátát, Jelky András is így tett az ő oszlopszentjével. A bot ott hevert a gyér fűben Bubu lábánál. Felemelte, megvakarta az oszlopszent hátát, illedelmesen pukkantott egyet, és köszöntötte őt. Az oszlopszent nem válaszolt, felszegett fejjel mereven állt pipaszár lábain. Sovány testét csak ágyékkötő fedte, az is alul volt, a teste alfelén.
Bubu ráismert hirtelen: ez Barbara, a szőke copfos kislány, akivel együtt járt a Budafoki úton óvodába. Emlékezett: Barbara nagyon aranyos kislány volt, és vele különösen kedves. Kérdések tolultak fel ajkán, és úgy, ahogy törtek felfele, ki is mondta azokat.
-Ó oszlopszent, aki Barbara vagy te, hogy kerülsz ide, te?
Az oszlopszent hallgatott.
-Ó, oszlopszent, -mondta Bubu, -tekints le rám onnan a magasból, ide le a földre, ahol én állok.
Az oszlopszent hallgatott.
-Barbara, -kérlelte Bubu az oszlopszentet, -vesd felém szép szemednek sugarát. Hiszen mi barátok voltunk!
Az oszlopszent hallgatott, nem válaszolt.
Bubu tűnődött egy sort azon, mi lehet ez? Aztán elment a bokrok közé könnyíteni magán. Amikor visszatért ismét megpróbálta szóra bírni az oszlopszentet.
-Mit kell tennem, ó szent ember, hogy szavadat megkaphassam?
Az oszlopszent az oszlop tetején messzire nézett, ajkán nem csordult a szónak édes méze.
-Nagyon messziről jöttem, -mondta Bubu, csak úgy maga elé motyogva. -Erőfeszítéseim tehát, hogy úgy mondjam, arra vonatkozólag, hogy szavadat bírjam, meddőek maradnak?
Megismételte kiáltva, mert azt hitte, Barbara hallása a dzsungelben töltött évek hosszú során megromlott:
-Ó, kislány, hát nem méltatsz válaszra? Nem tekintesz le áldozatomra?
Az oszlopszent hallgatott.
-Sorsod az én sorsomat keresztezte egyszer, -mondta Bubu. -Emlékszel? Meghúztam egyszer a copfodat a Budafoki út 31-ben, amaz óvodában, ahová te és én együtt jártunk, és ahol boldogok voltunk, és te akkor, amikor én a te copfodat meghúztam, rámnevettél. Hajóinknak el kell é vitorlázniok egymás mellett, mintha a tied észak zord fokánál haladna elfele a jeges áramlatban, az enyém meg a déltengerek langyos, üde vizén zöld szigetek árnyékában izegne?
Az oszlopszent fent nem válaszolt.
Akkor azt mondta Bubu, aki művelt volt és négy nyelven beszélt:
-Nirvána.
Megmozdult fenn az alak, aki Barbara volt. Összerázkódott, szája remegett. Lesütötte szemét, lenézett Bubura. Bubu vaskosan, borostásan állt a sárgásbarna fövenyen, bordó szvettere a térdét verte, ballonkabátja szárnyai két oldalt lelógtak a porba. A nap perzselő heve ellen fekete férfiernyőt tartott a feje fölé. Megvakart egy gennyesedő pattanást a jobb járomcsontja környékén göndörödő szőrzetben. Az oszlopszent látta Bubut, ahogy Bubu kéjesen vakarózik. Kiegyenesedett ismét, arcáról eltűnt az érzelem. Ajka megnyílt és egyetlen szó gördült le róla súlyosan, vastagon:
-Nirvána.

Több beszéd aznap nem esett. Sőt, a következőn se. Harmadnap taxicub érkezett Bubuért, felvette, s elvitte a legközelebbi repülőtérre. Egy igen kicsiny kétmotoros géppel Bombaybe repült, onnan pedig egy naggyal Londonba. Bubu egész úton hallgatott, csak a nagy fekete ernyőt tartotta a feje fölé. Még az óriásgépen is ernyője kerek sátra alatt üldögélt, hiába mondták utastársai és a crew, hogy itt már összecsukhatja.
Végre, nagysokára leszállt a gép Ferihegyen. Az utasváróban Bubu összefutott Totóval. Összeölelkezett a kicsi kövér és a nagy vaskos, aztán Totó megkérdezte:
-Mondd csak, választ kaptál kérdéseidre?
-Nirvána, -morogta Bubu és mennyei élvezettel a földre köpött, örvendezvén, hogy végre hazai földre köphet.

Mentek aztán, a kicsi kövér kackiás pörgekalappal a fején a nagy vaskos fekete férfiernyője alatt, mentek egymásba karolva, míg alakjukat el nem nyelte a fényözön, a sötétség, az Alpok szikrázó hava, a tenger örök kékessége, az alkony és a napsugár.

(Mekkora nagy, genny marhaság ez!)